Budapest, 1947. (3. évfolyam)
10. szám - BENEDEK ANDRÁS: Színházi esték
A magánszínházak, mint fuldokló a szalmaszál után, kapkodnak állami vagy városi segély után. De ezzel nem sajátmaguk húzzák meg a halálharangot?' A szubvencióért fizetni kell : a színház vezetése — legalább is részben — kicsúszik a direkció kezéből. És akkor úgyis színt kell vallani, akkor úgyis végig kell gondolni minden feleletet a társadalom nagy kérdéseire. Nem volna okosabb ezt előbb megtenni? Tervszerűen állítani össze a műsort, nem sokat törődve az anyagi siker délibábjával? Hátha akad párezer ember egy milliós városban, aki ép erre az árnyalatra kíváncsi? A demokrácia nem akarja gleichschaltolni a szellemet, csak lássuk azt a szellemet! Mindenki a maga hite szerint üdvözül, csakhogy ezt a hitet vallani is kell. Ezekkel a gondolatokkal ültünk be a Víg-In v mii lik »I színház évadnyitó da-I g) rabjának előadására, az életünk Mit mond nekünk itt ma a Vígszínház, az amerikai örmény William Saroyan szavaival ? Mond-e egyáltalán valamit, hisz a mult évad ban arra is akadt példa, hogy semmit sem kaptunk az előadástól. Egy szanfranciszkói csapszékben játszik a történet, ahová egy kissé céltalanul vetődik be ez is, az is, utcalány, szereles, munkás, milliomos, szélhámos és őrült, néger és arab. Nem valami díszes társaság, nem jelentősebb az Éjjeli menedékhely lakóinál. Nagyrészt olyanok, akiknek valahol megfeneklett az életük: a szélhámosnak egy szavát se hiszi senki, a szerelmes hiába várja imádottját, az őrült hasztalan kínlódik a rulett vagy gép-billiárd titkával, a szerencse nem fog az ölébe hullani, az iszákos nem jut italhoz, az utcalány nyugalomhoz, a csavargó munkához. Egyetlen figura van csak ebben a kallódó társaságban, akinek látszólag semmi rögeszméje, vágya, életcélja nincs s a valóságban mégis ő az, aki célt, értelmet ad a többiek életének. Ez Joe — akiről ha nem mondja is a szerző, akkor is tudjuk, — a költő. Mindenkihez sezeretettel, emberséggel közeledik, mindenki számára van legalább egy jó szava. S a szeretet sugárzó hatására minden élet értelme teljes egésszé válik. A komikus színészen végre nevetnek, a rögeszmés megfejti a gép titkát, a szerelmeshez eljön imádottja, az állásnélküli keresethez jut és elveheti az utcalányt s a hazug szélhámos nemeslelkű hőssé válhatik. A szerző inkább filozófus vagy költő, de nem igazi drámaíró, legalább a klasszikus dramaturgia szerint nem az. Kitűnően ábrázolja minden egyes figuráját, de tételét nem tudja szükségszerűvé tenni. Bármily rokonszenves is ez a tétel, a darab alapján nem okvetlenül hisszük el. Nem valószínű, hogy az író ne tudna forma szerint is elhihetőbb, szükségszerűbb darabot írni, szemmel láthatólag nem akar. A baj csak ott van, hogy miután az amerikai színpadi szerzők néhány évtizednyi késéssel megtanulták a franciák színpadi szerkesztésmódját, s az élvonal írói ki is ábrándultak belőle, ezek most kezdik fölfedezni azt a metafizikát, amelyet Pirandello kiírt, azt a szimbolizmust, amelyen Maeterlinckkel túljutottunk s Saroyan a Gorkij naturalizmusát. Üttörő cselekedetek voltak ezek a maguk idejében, de ma már azt is látjuk, hogy hova jutottak. Ha egy darabnak kevés a cselekménye, nagyon nehéz a rendező dolga. Egri István megoldotta a feladatot : úgy tudja mozgatni és elhelyezni a szereplőket, hogy azok mind csak a szükséges helyen és időben kerülnek az érdeklődés fókuszpontjába s máskülönben, ha jelen vannak is, ha szólnak is, nem zavarnak. Az együttes is kitett magáért, főként a férfiak. Benkő Gyula érdekes tud maradni három felvonáson át a filozófus Joe szerepében, őszintén, belülről sugárzik belőle a jóság és megértés. Mellette Szabó Sándor, a munkanélküli kamasz, Bárdy György a szerelmes, Gonda György a részeg, Kamarás Gyula a nyegle és undok detektív és különösen Ráthonyi Róbert a táncos színész alakjában művészi átéléssel szólaltatták meg a figurákat. Pálóczy Lászlót a kocsmáros nem rászabott szerepében mesterkéltnek éreztük, Keleti László pedig a hazudozós Murphy szerepét félre játszotta : sok hazugsága után nem hittük el neki, hogy végre egyszer igazat mond, s csakugyan hőstettet követett el. A nők közül egyedül Dayka Margit hitette el Kittyt, az utcalány figuráját, ha tán kissé sablonos eszközökkel is. A hangulatos díszlet Neogrády Miklós, a jól perdülő fordítás Rácz György munkája. A Nemzeti Színházat főként az különböz-11 omhur teti meg a magán' ml,e r színházaktól, hogy az Iraq Od iája állami szubvenció fejében, ellenszolgáltatásként be kell mutatnia a hazai és a külföldi irodalom olyan klasszikusait, amelyeket az irdoalomtörténet nagyra becsül s vele a közönségnek egy igen vékony kulturált rétege, de amelyek a közönség nagyobb részétől távol állnak, mint afféle »kötelező olvasmányok«. Éz még egymagában nem lenne baj, hisz a színháznak ősidők óta egyik hivatása az, hogy az ízlést csiszolja. Csakhogy a színház, éppúgy, mint a társadalom, nem állt meg és nem állhatott meg a fejlődésnek egyik korábbi fokán sem, még ha ez a, mint Shakespeare-é vagy Moliére-é ; utólérhetetlen remekműveket produkált is. Másszóval ez azt jelenti, hogy egy klasszikus remekmű megfelelő előadásban tökéletesen kifejezi a maga korát, megmutatja a kor törekvéseinek mélyén az örök emberit, de természetesen a kor ész-és nyelvjárása szerint. A mai színház elé pedig az a dilemma tornyosul, hogy vagy híven adja az író szavait, egykorú stílusban — s akkor a közönséget nem elégíti ki, vagy a közönség ízlését szolgálja ki s akkor az írót kénytelen kissé meghamisítani. Hiszen — hogy csak egy példát mondjunk — a színjáték még félévszázaddal ezelőtt is sokkal deklamatóriusabb volt a mainál s a színészeknek nem annyira alakító készségét bírálták el, mint inkább szép orgánumát. A verses tragédia, amely ilyen szavalószínjátszás számára íródott s amelyet minden iskolakönyv a drámai műfajok csúcsán helyez el, másfajta színház, színész és közönség számára íródott 8 ez a műfaj ma halott, abban az értelemben, hogy újat alkotni lehetetlen. Ezért aztán közönségünk tiszteletteljes borzongással nem úgy néz egy tragédia-előadást, mintha ahhoz bármi köze is lenne, hanem mint egy múmiát vagy más muzeális tárgyat, amelynek szépsége vitán felül áll s ha neki mégsem tetszik, abban egyedül az előadás lehet a hibás. Az ember tragédiáját Paulay Ede óta a Nemzeti Színház minden igazgatója kötelességszerűen bemutatta legalább egyszer s az említett ellentmondás sok nehéz órát szerzett minden rendezőnek. Nagyobb részük úgy segített magán, hogy a közönség felé tett engedményeket az író rovására : elkápráztatta a nézőt a technika minden vívmányával s a filozófiai költeményből látványos revűt csinált. Both Béla új rendezése a szöveget próbálja visszaiktatni régi jogaiba, a színészekkel verset mondat s a költemény dialektikus felépítését két szembenálló emelvénnyel hangsúlyozza a díszletben, a játékban pedig egyén és szinte uniformizált tömeg szembefordításával. Persze a rendező elgondolásától az előadás megvalósulásáig hosszú és rögös az út s érzésünk szerint nem is sikerült mindenütt végigjárni. Varga Mátyás díszletei hangsúlyozni akarják ugyanezt a dialektikus szemléletet: a színen szereplő törpék mögött rendszerint ott komorlik egy monumentális építmény. A kettő közül azonban hiányzik a levegő s ezt az ellensúlyozná, hogy az előtér is jóformán csak jelzésekre szorítkozik. A színészi játékban viszont ép ezek az apróbb figurák domborodnak ki: Athénben Rajczy Lajos mint demagóg, Rómában Sulyok Mária mint Hippia, Bizáncban Makláry Zoltán mint agg eretnek, Prágában Pataky Miklós mint Rudolf, Londonban Gobbi Hilda mint cigányasszony és Gózon Gyula, mint Lovel. Vagyis karakter színészek karakter szerepben. A monumentális figurák közül egyedül Somlay Artúr tud teljes mértékben megfelelni Péter apostol szerepének — ami persze könnyebb feladat, mint ezt a monumentalitást három és fél órán át színezni és hitelessé tenni. A színezés és a hitel hiányzik a három főszereplőből, noha alkatuk és orgánumuk predesztinálja őket az ilyen szerepre. Hármuk közül Básti Lajost éreztük legjobbnak, főként Kepler és Danton jelenetében, a két végletben. Lukács Margit csak ott tudott meggyőzni, ahol egyéniségéhez illő ruhát hordott : Athénben, Prágában és Párizsban mint márkinő. Balázs Samu Luciferjéből hiányzott az értelem lenyűgöző ereje is, meg az elegáns szellemesség is. Egyhangúnak és merevnek éreztük. 388
