Budapest, 1947. (3. évfolyam)

10. szám - MÁTRAI LÁSZLÓ: Egy budapesti regény - LESTYÁN SÁNDOR: A Budapest Irodalmi és Művészeti Intézet könyvei

cUpi InuLajpjnJtL wqímp Sőtér István írói pályafutásának új állomása, a »Bűnbeesés«, budapesti regény. Színhelye a város néhány legjellegzetesebb tája, a Vártól a Pongráe-telepig, alakjai a pesti középosztály jellegzetes képviselői és a kor, melyben az emberek sorsa a városéval összefonódik : az ostrom előtti esztendők történelmi és társadalmi »lejtője«, melyen egyre vészesebben zuhan alá a dekadenciára ítélt, bomlásnak indult »középosztály« megannyi alakja. Az író e vállalkozásával a »nagyregény« területére lép s vállalja mindazt a művészi és emberi nehézséget, ami ennek a kétszeresen megnehezült műfajnak a művelőjére súlyosodik. Alkotása az elsőfokú szakmai követelményeknek mintaszerűen eleget tesz : amint az összetört kristály legkisebb törmelékében is az eredeti kristály szerkezetét tükrözteti, úgy tükrözi Sőtér számtalan alakjának egyéni sorsa is a nagy témát, a bűnbeesést. Ez a bűnbeesés Sőtérnél ugyanúgy kettős értelmű, amint az egész regényen is végigvonul ugyanaz a bipolaritás, egészen a végső, ugyancsak kettős kihangzásig: az egyéni, morális bűn ós a kollektív, szociális bűn. A regény hőse, a széplelkű, önző és kissé akaratgyenge Péter, csak részben tekinthető a regény hősének és sorsa végül sem nyer reális, egyértelmű megoldást a cselekmény két pólusa között. Ez a két pólus — ha nem tévedünk — a Nagymama és a forradalmár Csontó Árpád alakja. Egyikük sem valóban élő, reális figura. Az első, a kissé matriarchalisan berendezett várbeli család középpontjában álló nagymama, testi létében is féllábbal már a sírban van s emellett titokzatos erők megtestesítője, mintegy a Női princípium szimbóluma, aki szimbóluma egyben a tradíciónak, a múltnak, a családnak, a titokzatossá váló valóságnak és a megvalósuló titoknak, valahogy a goethei Anyák vagy Aase-anyó rokonságában. A regény nem véletlenül kezdődik éppen egy női zsúrral; az itt igen művészien kialakított és elindított lelki atmoszféra végigkíséri a szereplőket valamiképen a roppant módon elágazó cselekmény legtávolabbi redöjébe is. Anyák, nagyanyák, nagynénik, szeretők és barátnők mozognak nagy számban a színen s a férfiak sorsa szinte csupán a női sorsok tükrözésében mutatkozik meg, annak ellenére, hogy látszólag a nők a szenvedő alanyai a különféle relációk zavarainak, a férfiak bűneinek. A második pólus, a forradalmár Csontó, ugyancsak inkább szimbolikus figura, a bűntől mentes Jövő megtestesítője, semmint valóban élő, reális individuum. Sajátos módon az ő — úgyszólván csak elkezdődő — sorsa is feleségében, Évában tükröződik, aki Péter elhagyott szeretője s akinek Árpád megbocsátja bűnét, mikor megérzi, hogy rajta keresztül a jövőhöz és az egész kitaszított emberiséghez kapcsolódik láthatatlan kötelékekkel. Örömmel üdvözöljük Sőtér regényét a »Budapest« lapjain, mert hiteles és művészi dokumentuma e város egy társadalomtörténeti szektorának. De majdnem hasonló örömmel kellene üdvözölnünk egy tisztán esztétikai szemle lapjain is, hiszen Sőtér vállalkozása szinte a legnehezebb, amire ma író vállalkozhat : regényt írni, ezt az eddig tipikusan polgári műfajt, egy olyan társadalomtörténeti pillanatban, mikor éppen a polgárság van bomladozóban, mikor az írók — a legjobbak is — egymásután lesznek hűtelenek vagy a regényhez, vagy a realizmushoz. Mátrai László Ozabad-e a mérleg serpenyőjére tenni azt a könyvkiadóintézetet, mely alig két esztendős, s úgyszólván még gyermekcipőben jár? — ezt kellett eldöntenem magamban, mielőtt megkezdtem a beszámolót. Eszembe jutott az a pár szó (óh, hányszor van eszemben!), amit Éckermann örökített meg Goethe ajkairól : »A jámbor lelkek — mondta Goethe — nem tudják micsoda időbe és fáradságba kerül, míg az ember megtanul olvasni. Én nyolcvan évet fordítottam rá és még most sem mondhatom el, hogy célnál vagyok«. Ha Goethe nyolcvan esztendei olvasás után nem tanult meg — saját vallomása szerint — olvasni (már t. i. goethei értelemben!), miért kell egy könyvkiadóvállalatnak célhoz érkeznie két év alatt ? Fűzzük hozzá : olyan könyvkiadóvállalatnak, mely címerére ezt a két szót véste : Irodalmi és Művészeti ? Véleményem szerint sem jó nem volna, sem igazságos, ha az Intézet ily rövid idő alatt célhoz érkezett volna. Számára is, az olvasók számára is éppen elég, hogy megmutatta oroszlánkörmeit, nemcsak olyan értelemben, hogy egyikmásik kötete immár második, sőt harmadik kiadásban jelenik meg -— ami az üzleti siker cáfolhatatlan bizonyítéka, — hanem nemesebb elgondolásban is, ami ma még — sajnálatosan — éppen ellenkezője az üzleti sikernek. A »Budapest Irodalmi és Művészeti Intézet« bölcsőkorát, valljuk meg őszintén, nem lengedezte körül glóriás fény. Míg más kiadók, a felszabadulás utáni első hónapokban, koszorúkban kapták a borostyánt, számára még levelekben sem jutott. Kétkedés, idegenkedés fogadta, közönség és írók részéről egyaránt. Közönség és írótársadalom holmi vaskalapos városi »intézménynek« nézte (igen : intéz\ >BudapesI< Irodalmi és Művészeti Intézel könyvel ménynek!), tréfásan mondogatták róla írók, költők, literátorok, hogy nyilván aktázza és iktatja a beérkezett kéziratokat, ügyosztályrend alapján működik, s ha egy-egy munkát kiad, azt vagy polgármesteri értekezletnek, vagy szakbizottságnak, nincs kizárva, hogy Budapest székesfőváros közönsége törvényhatóságának kell előzetesen megszavazni! A tollforgatók tisztában vannak azzal, hogy más kiadónál is van lektor és előzetes kalkuláció (de mennyire van, sőt kell is, hogy legyen!), ám a »Budapest Irodalmi és Művészeti Intézetet« ezen túlmenően valami városi hivatalfélének gondolták, amiből végeredményben nem jön ki semmi más, mint egy-két érdemes, — sőt jobb sorsra érdemes — várostörténeti monográfia, statisztikai publikáció, vagy utcai kalauz. Igen, a főváros könyvkiadóvállalatának ez is feladata. Melyik könyvkiadóé legyen, ha nem az övé? Az ilyesfajta művek előállítása sok pénzbe kerül és nagyon kevéssé fizetődik ki. Magánkiadók a múltban sem vállalták, legfeljebb fővárosi támogatással, ami szinte kötelességszámba ment. Márpedig ha úgy volt — és másként ma sem lehet — miért támogassa a főváros a várostörténeti és várost propagáló művek kiadásainál a magánvállalkozókat, melyek rendszerint abból az összegből adták ki ilyen könyveiket, amit a Városháza pénztárából fizettek ki számukra, az eladási ár pedig tiszta hasznuk maradt! Ha semmi másért, ennek a visszás állapotnak megszüntetéséért is szükség volt a főváros könyvkiadóvállalatára. Az aztán a »Budapest Irodalmi és Művészeti Intézet« vezetőinek külön érdeme, hogy elsőrendű kötelessége mellett megtalálta hivatását is, sőt e hivatásának napról-napra mindjobban meg is felel! Lépjünk ki a körből, ami az Intézet könyvnapi kiadványait határolja. Lépjük át a mesgyét, ami születése pillanatától kezdve a legutóbb megjelent kötetekig meghúzza a határt. Nem nehéz a feladat, hiszen előttünk fekszenek a kiadványok tucatjai és előttünk van a közeljövő programja, amit kecses kis nyomtatványt jelent be, szerényen, sokatígérőn. Várostörténet, városkép, városi irodalom versben és prózában ? Igen! Mindenből egy kevés, de mind a javából! (Budapesti Antológia, Rubinyi-Szoboszlay összeállitásában. Vészi Endre: Az elsüllyedt Budapest. Déry Tibor: Pesti felhőjáték. A nagyváros írói, Sós Endre tanulmányával. Balázs Béla: Történet a Lógodi-utcáról. Nagy Lajos: Pest város őse. Némethy Károly 386