Budapest, 1947. (3. évfolyam)

10. szám - KÁRPÁTI AURÉL: Somlay Artúr

rettázott, rekedthangú vén komédiása mögött olykor mintha a Hazajáró lélek felejthetetlen alakítójának árnya lebbent volna meg a háttér félhomályában. Félreértés ne essék, amire célzok : minden csak nem hatás. Olyan önálló, egyénien elválasztott és személyileg körülhatárolt lényegegyezés ez, amilyenről csak egymáshoz közelálló rokonok, rangban egyenlők között lehet szó — a legtisztább művészet síkján. A modern színpadi beszédnek azt a kifejező közvetlenségét s fanyar ízeivel kevert, hamisítatlan magyar zamatát, a mondatejtésnek azt a természetes dallamát és élesen értelmező numerozitását, amely Somlay dikciójában Relling doktortól a dán királyfiig, Sári bírótól a Testőrig, a Haláltánc Edgárjától Clausen tanácsosig egyforma zavartalansággal érvényesült, alig találtam meg másnál, mint Pethes Imrénél. Ugyanúgy az áradó lírai hévnek, a belső alakító ösztönnek és tudatos művészi mértéktartásnak azt a biztos kiegyenlítettségét, amely mindenkor elsősorban jellemzi Somlay játékát. * * * Amit Somlay Thomas Maddoc szerepében nyújtott, az ifflandi értelemben vett emberábrázolás legmagasabbrendű példája volt. Sajnos, ilyesmi egyre ritkább jelenség azóta színpadjainkon, ahol legtöbbször merő külsőségekben merül ki a színész java munkája s a színjátszás már-már puszta komédiázássá süllyed, mert a leszűkített egyrétű szerepkör a legjobb tehetségeket is önmaguk ismétlésére kárhoztatja. Holott a színész igazi feladata az, hogy »kibújjon a bőréből«, ne csak szint váltson, hanem lelket is cseréljen, estéről-estére megújuló más emberré váljék. Nos, hát Somlay éppen a kivételes megbecsülést érdemlő' kivételek közé tartozik. Meggyőző példáját adta ennek a legszélesebb és legmélyebb érzelmi skálát megszólaltató színészi alakítások hosszú sorával. Athéni Timontól Jegor Bulicsovig, a Bunda kerületi biztosától a Mi kis városunk játékrendezöjéig. Thomas Maddocja megrendítően őszinte, igaz és eleven előtanulmány volt a most elkövetkező Lear királyához. Ennek a szótrongyolt lelkű komédiásnak homlokán előttünk ragyogott ki a lángelme tündöklő fénye. Mikor a nagy szerep csalogató ígérete felébreszti őt szeszgőzös kábulatából, fortyogni, morajlani kezdett s úgy fújta mind hevesebb szippantásokkal maga köré a gomolygó cigarettafüstöt, mint egy kitörni készülő félelmes vulkán. A belsejében lezajló vihart szinte hang nélkül füstölögtette ki magából, azután egyszerre felszakadt belőle a sebesült nagyvad dühödt horkanása, amely végül diadalordításba csapott át. Az áruház Mikulást-játszó, ártatlan, részeges szörnyetege, a megcsúfolt zseni hirtelen talpraszökkent. Megnőtt, felmagasodott és ekkor következett be a csoda. A színészi átváltozásnak az a döbbenetes csodája, amelynek mindannyian megrendült szem- és fültanúi lehettünk a nevezetes előadáson. Somlay-Maddoc a kopott bohémtanyán, civilben, maszk, kosztűm és díszlet nélkül, mintegy a maga erejét próbálva, hangolta föl előttünk a régi szerepet, belekezdve Lear király vihar jelenetének égzengést túlsiivöltő, kétségbeesett nagy monológjába : »Fujj szél, szakadj meg, fujj, dühöngj . . .« S mire a harmadik sorhoz ért, már ón, a néző is vele sápadtam és reszkettem. Éreztem torkomba csuklani a zokogást s úgy láttam, igen, láttam, hogy a karjait rázó, csupaszképű komédiásnak valósággal ősz szakálla nőtt, vállán a vihar királyi palástot tépdesett s feje fölött — a szoba mennyezetén — villámtól szaggatott viharos felhők száguldottak keresztül. Olyasvalami történt itt, mint egykor Garrickkel, Clairon kisasszony, a híres francia tragika szalonjában, ahol a a nagy angol színész egy zsebkendővel a karján, pusztán arcjátéka és gesztusai segítségével egyszerre »átváltozott« gyermekét babusgató, majd megőrülő anyává, rémületbe ejtve elámult nézőit. Kísérteties pillanat volt, Somlay monumentális alakításának csúcspontja, amelyet a második felvonás végén nem kevésbé lélekzetelállító hullámvölgy követett. Az a jelenet, amelyben az őrjöngő színész megtudja leánya házassági tervét s szétdobálja annak holmiját, végül a földre kuporodva a rulettet kezdte pörgetni : pontosan a tébolyult Lear kunyhóbeli »ítélettartását« idézte emlékezetünkbe. A színészszerep kettős színtörése itt különösen izgató har»iadik aláfestést kapott Somlay mindinkább elmélyült játékában. S milyen teljes, hibátlanul bevégzett volt ez az eleven portré. Sem fölöslegesen hangsúlyozott, sem elhanyagolt vonás nem akadt rajta. A feltápászkodó és újra visszazuhanó boldogtalan ember minden mozdulata mögött ott komorlott ingoványos múltja, jelennel való birkózása ós jövőjének fenyegető tragikuma. Egész életébo beleágyazva állította elénk Somlay az egész figurát, amelynek tónusadásán helyenként olyan szerető gondosság érzett, mint a legjobb holland mesterek realisztikus arcképein. Fájdalom, mindebből betűkön keresztül alig lehet sejtetni valamit. Ezért marad a legkimerítőbb leíró színibírálat is gyenge dadogás. Legfeljebb apró töredékeket tud megőrizni a színészi alakítás egységéből, igazolva Walter Pater megállapítását, amely szerint minden művészet formanyelvében van valami más nyelvre át nem fordítható — s ez nyilván épp a lényeg. Szilánkokkal kellett hát beérnie e vázlatos kísérletnek is, amely csak azért íródott, hogy ne hagyja nyomtalanul feledésbe merülni az utóbbi évek legemlékezetesebb színházi élményét. * * * Akkor, Somlayra alkalmazva, külön nyomatékkal is kiemeltem a darab egyik szereplőjének ezt a mondását : »Pótolhatatlan kár lenne, ha a mai nemzedék nem láthatná Lear királyt — ennek a nagy színésznek alakításában.« Valóban, ez pótolhatatlan veszteség lett volna. így viszont annál nagyobb öröm számunkra, hogy Somlay izgalmas Lear-előjátéka után, rövidesen az ő igazi, Shakespeare képzeletében született Lear királyával is találkozhatunk. A Benedek-ház c. film szélütött, Crpbiií, pa3ÖHTijH napaJiHqeM KpecTbflöreg parasztja HHH H3 <J>H JlbMa „CeMbfl BeHeaeic" The crippled old peasant from the La Maison Benedek. (Film) Paysan film »The House of Benedek« frappé d'apoplexie