Budapest, 1947. (3. évfolyam)

10. szám - BALÁZS ANNA: Sári a mennyországban (Elbeszélés)

szüntelen egyforma mozdulattal kapkodott. De egyszer-egyszer a sok egyforma mozdulat között, felkapta jobbkezét magasabbra és a levegőbe ütött, mintha onnan hajtana el valamit. Sári ezt a mozdulatot leste, a »játéknak« ez a része mindig megnevettette. De szerette a mulatságos alacsony emberkét is, aki kabátját a fejére húzva, alatta majszolt valamit szüntelenül. Néha, mintha barlangból tekintene ki, kikukucskált, figyelve, hogy titkos cselekedetét nem lesi-e meg valaki. Egyiktől a másikig lehetett lépegetni vagy nagyot szökkenve illegni, meg is foghatta őket, nem lökték el, nem is vették észre. Még beszélni is próbált hozzájuk. Nem mordultak rá és így Sári is jól mulatott. Jó volt itt. Bőven kapott ennivalót és nyugodtan elemelhette az üldögélők mellé letett kenyérszeleteket is. Senki nem lökte fel, senki nem taposta meg, nem kiáltott rá, nem dobta meg kővel. Ó, itt kő nem is volt. Arca lassan meggömbölyödött és mindent elfelejtett, ami a lassan behomályosodó ablakok mögött, ahol már ritkás hópelyhek szálltak, élt és elmúlott. A széles folyosókon csend van és langyos meleg. Sári nem tud számot adni róla, hogy mi is történik vele, de mindig gyakrabban nevet és lassan, szótagolva beszélni kezd, úgy, ahogy a magas doktor tanítja. — Mondd : dok-tor-bá-csi. Mondd szépen . . . Már jobban figyel, ha nevét kiáltják. Feje nem sebes, haja megnőtt. Szelíd kutyahűséggel kíséri az orvosokat, ápolónőket, ha végighaladnak a folyosón. Odáig kíséri őket, ahol a kilincsnélküli ajtó becsukódik mögöttük. Még soha nem akart túljutni rajta, visszafordult, ment és bámulta a többieket. Megnőtt, meghízott, fehér arcszíne árulja csak el, hogy nem úgy él, mint a többi gyermek, akik most a porzó havat rugdossák és kőkemény hógolyókkal célozzák meg egymást. — Mintha a mosolya értelmesebb lenne — mondja az osztályorvos a cselédkönyvesnek és megsimogatja Sári arcát. Erre a kislány, mintha csak tudná, hogy mosolyognia kell, felnevet halkan, szégyenlősen és felhúzza a vállát. Egyik nap lent a hallban sürgés-forgás táma d Ápolónők cipelnek valamit és a dühöngő oszlályról való markos szolgák behozzák a meglepetést. Délután van. Kint nehéz hócsomók súlyosodnak a fák ágain és riadt verebek csipognak. A lépcsőházban ég a villany, az égen szétterülő vastag hófelhők elfognak minden fényt Lassan közeledik az este. Sári ma kivételesen fíncm uzsonnát kap. Akkora kalácsszeletet, hogy két kézzel kell fognia. Leül szokott helyére a sarokba, megveti a hátát és kicsipegeti az édes mazsolaszemeket. Arca megszínesedik az örömtől, egészen kislányos lesz. Nagy pohár tejet is kap és később az ápolónő érte jön. Engedelmesen követi. A tükörhöz mennek. Sári bambán bámul bele a kissé gőzös lapba. Kerek szemmel nézi, hogy nagy rózsaszín szalagot kötnek a hajába. Előrehajlik, úgy figyel. Megmozgatja a fejét. A tükörben a szalag is mozog. Csak áll és néz. Aztán tétova ujjakkal a fejéhez nyúl. Megérzi, hogy a szalag igazán ott van. Boldogan vigyorog. Az ápolónő figyeli, hagyja, hogy megértse a gyermek. Hogy örüljön. Most már csak a hüvelykujjával bökdösi a szalagot és erősen nézi a tükörben, hogy ujja suta mozdulattal újból és újból megközelíti. Semmi kétség. Az a hajában van. Az övé. Felkuncog és felhúzza a vállát. Az ápolónő feléhajol. — Most szép vagy, Sárika — így mondja. Szép. így. És megsimogatja, lehúzgálja körül a ruháját, míg a kislány mereven áll. Nem mer mozdulni, a szalag . . . mindent lehet most vele tenni. Csak a szalag el ne mozduljon a fejéről, el ne repüljön, mint a madár . . A lábára cipőt húznak. Ijedten nézi. — Szép — mutatja az ápolónő a lábán az új cipőt, szép ez is. Áll benne és majdnem hátra esik. Nem meri a lábát elhúzni a helyéről az új cipőben. Mi ez? De az ápolónő megfogja a kezét és elmozdítja. Akár akar, akár nem, lépnie kell egyet. Lép. Lehajlik a cipő felé és bámulja. Aztán felnéz az ápolónőre. — A tied. Sári előre dugja egyik x-lábát. De csak a kövezet felett emeli. Aztán visszateszi megint. És már magától is lép egyet. Ide-oda topog, a szalagot is elfelejti. Mennek lefelé a lépcsőn. Kinyílik a kilincstelen ajtó. Kintről már sűrű feketeség takarja a világot. — Várj, ne siess — az ápolónő visszatartja Sárit, miközben a kislány mereven nézi a lábát, amint a lépcsőfokokon lépdel. Kicsit csúszós a lépcső. De mégis jó volna sietni, szaladni most, valami belülről hajtja, ugrana a lépcsőn vagy nevetne hangosan, ha nem lenne itt olyan nagy csönd. 372