Budapest, 1947. (3. évfolyam)

10. szám - SZABADOS ANDRÁS: Hol a varázs? (Vers) - WEÖRES SÁNDOR: A kedves a viharban (Vers)

Egyszerre csengetyűszó hallatszik, mintha felülről jönne ... de olyan édes hang . . . furcsa, zsongító hangja van ennek a csengetyűnek . . . Sári felemeli szemét a lépcsőről és felnyög a különös érzéstől, ami megrázza. Ragyogó fényességben áll előtte a fa, mintha a csengő hang megtestesült volna és millió szikrázó fénynyel remegne ott előtte. Elkáprázódik a szeme, egy pillanatra meginog a csúszós cipőben, megmarkolja erősen a kezet, amely vezeti, nagyot ltlekzik, mintha valami túljó illat elfojtaná a lélekzetét, könnyek borítják el a szemét, csukló hang tör ki a torkából és egyik kezével felmutat a fára. — Ott . . . ott — motyogja és maga sem tudja, mire akar mutatni ott fenn. Mert amit érez, nem ott van, hanem benne Leiül és a doktor és az ápolók, ápolónők szemében, akik furcsa, meghatott mosollyal állanak a karácsonyfa körül és mikor Sári megáll, felriadva, egyszerre zendítenek rá halk és lágy hangokon : »Mennyből az angyal . . .« Sári ott áll megbabonázva, nagyokat nyel, szemét kapkodja és egyszerre kibontakoznak meglepődéséből az ismerős arcok és agya a rázkódás forróságában megérti : a mennyország van itt! Igen, itt körül az angyalok és a ragyogó fa, amint lobognak színes fényei, az valami csoda! Áll, körülötte leng az ének és mosolyok szállnak . . . mintha valami eloldódott volna . . . Sári áll a lépcső alján és felnyílt, tiszta szemmel mosolyog. SZABADOS ANDRÁS Egy villanás, itt fecske hasít, langy levegőben igy villan fel előtted a multad s a gyermek, aki voltál, lásd, akár a fecskehas, oly fehér, mint a felhő feletted; akkor még hitted, hogy boldog leszel, csapongtál, két kézzel szórva életed, mint a méztől bódult kerge darázs s most állsz meredten, akár a fák, magadra ébredten látod — hol a varázs, mely úgy tűnik el életedből, mint fáradt ripacs szeméből kialszik a tűz, ha a színpadi fényt eloltják. Belátod lassan, festett volt az ég is, s a sárkányt is kerekeken tolták. Oh nemrég volt, hogy felsírtál a sötétben, mikor a hős lelkét kiadta. — Apádé volt e színház, hol másként álmodtad jövődet, de lásd, ez a valóság, s hol van a varázs ? WEÖRES SAMUOR A KEDVES A VIHARBAN Az éj, a tél, a szél vijjog tüskés, kietlen hullámveréssel a hegyi kunyhó körül — így szereti a lány, az edzett és egyetlen, a szirten áll, haja lobog, szíve örül, de még a kényeset mímelve öntudatlan, a párna-húsú nőt, ki langy vágyban pihen, minden szavában a bántottság láza lobban : »Hajnalra meghalok — vígy innen, kedvesem!« 373