Budapest, 1947. (3. évfolyam)

10. szám - BALÁZS ANNA: Sári a mennyországban (Elbeszélés)

Sári megint áll. Erre fordul és száját nyitvafelejtve néz furcsa, kérdező szemével. Aztán egyet lép, meztelen, kifordult talpaival lassan tolja a port, mintha csak arra figyelne, szinte alattomosan kúszik errefelé, szíve, füle, figyelme vonzza, mint a mágnes, lopakodik közelebb a tilosba. Aztán megint ott van, de most a fiúk abbahagyják a játékot, poros, nedves homlokukra piszokcsíkokat szánt a gyöngyöző izzadtság, alsó karjukkal törülik és már a földön keményre kitapogatott, lesímított golyózólyukak között állanak, eldöntik, ki gurít elsőnek és máris gurulnak a golyók, fényes acélok, melyeken megvillan a napsugár és színes agyagok, piros, kék, élénkszínű újak, vagy sok csatát látott seszínűek. Sári nyújtott nyakkal áll, aztán lehajlik. A lábak között akar a golyókra lesni, nem lát. Közelebb mászik, odaáll, nem veszik észre, az izgalom nagy, rengeteg golyó szerte a földön, aki ügyesen gurít most, az egészet zsebreteheti. De egyikük nagyot lép, meglöki Sárit, úgy, hogy buta, meztelen sarka a lyukba csúszik és sovány, formátlan teste elvágódik, szerterepítve a sok golyót. Borzasztó, ami történt. A golyók szerteszét, nem tudni melyik hol állott, melyik kié. Fene . . . ! Sári sovány x-lába ott kalimpál, az anyád . . . megállj csak! Öklök csapódnak neki, lábak sarka ver indulót bordái kiálló billentyűin, ordítva hengergetik a földön, hajtüskéibe markol egy kéz, lökdösik arrébb, még arrébb, vagy tíz lépést, köveket vernek neki és üvöltenek rá : hülye! nyavalyás!! elkotródj!! pusztulj !! Mint az indiánok elbőgik magukat, már nem is tudják. hogy miért lökik, rántják, tépik, míg kiszabadul kezeikből, ellökődik tőlük, mintha súlytalan lenne. Sári sír. Orrából véres csík szivárog, feje, háta, feneke sajog, keserves szipákolással most egészen messzire sántikál. Leül a járda szélére, hogy az ijedtséget kieressze magából. Tócsát csinál a porba, egy kicsit elbámul rajta, elfelejti, hogy mi történt, szája nyitva, szemöldökét felhúzva bámul. Aztán feláll, de megtántorodik. Lábát nem tudja kiegyenesíteni, térdén lehorzsolódott a bőr és most lángol, tüzel a helye, mindene újból fájni kezd, hirtelen megint felsír, lassan mászik hazafelé és mire az ajtójukhoz ér, tele torokkal bömböl. A negyedik emeleten laknak. Az ajtó nyitva, de a fülledt szegényszag nem tud kijutni rajta. Örökre beevődött a falakba, ruhákba, a bent élő emberek lehelletébe. Sári anyja nagy rongycsomóban válogat. Hajlott testén lógó szürke ruhája előreesik, amint lehajol. Őszes haja szorosan fejére tapasztva hegyes kontyba csavarodik a feje búbján. Szeme bedagadt, régi szembaj kínozza, állandóan könnyezik, mintha szomorú életét siratná. Orra felugró, nagylyukú, arca csúnya, özvegyen maradt férje hat gyermek mellé vette oda, még az ördög öreganyját is szépnek kellett volna látnia. A hatodik gyermek Sári. Eleinte az asszony megkísérelte, hogy megvédje a fiúk kínzásaitól. Lement, veszekedett, egy-kettőt megtépázott, de annál rosszabb volt. És Sárit nem lehetett a lakásban tartani, ahogy szerét ejthette kiszökött és ha az asztal lábához kötötte, a szomszédok morogtak : gonosz mostoha! — mondták. Mert Sári üvöltött. 369