Budapest, 1947. (3. évfolyam)

10. szám - VÉRTÉS LÁSZLÓ: Budapest barlangcsodái

VÉRTES LÁSZLÓ BUDAPEST BA R LANG CS O DÁI A BUDAI DUNAPARTON és a Városligetben feltörő hévvizek kétségtelenül fővárosunk egyik legnagyobb értékét képviselik. Gyógyhatásúk révén alkalmasak arra, hogy Budapestből Európa leglátogatottabb fürdővárosa váljék. A hévforrásoknak köszönhetjük közvetve a gazdaságilag nem annyira kihasználható, de tudományos és idegenforgalmi szempontból szintén igen értékes budakörnyéki forrásbarlangokat. A melegforrások és hajdankori kiömlésük helyén keletkezett barlangokra jellemző a sok helyen ínég ina is megtalálható édesvízi mészkő, másnéven travertin. Az édesvízi mészkő előfordulásai a Gellérthegy, Szabadsághegy, Jánoshegy, Ferenchegv stb. környékén ugyanis kétségtelen bizonyítékai annak, hogy a mai dunaparti hévforrások valaha ezeken a sokkal magasabb pontokon bukkantak elő, s ugyanezt még erőteljesebben alátámasztják a Pálvölgyi, Szemlő-hegyi, Ferenc- és Mátyáshegyi barlangok kőzetén végzett vizsgálatok. Első hallásra hihetetlennek tűnik, hogy a források valaha ilyen magasan, mai kifolyásuk felett 150—200 méterre, sőt még magasabban törtek elő, azonban e jelenségnek egyszerű geológiai magyarázata van. A harmadkor végén — egy régmúlt földtörténeti korszakban — a Duna több mint 200 méterrel magasabban folyt. Ekkor még nem övezték jobbpartját zöldelő hegyek, hanem széles fennsíkot szeltek át hullámai, melyből talán csak a mai Jánoshegy csúcsa és a Hármashatárhegy szelíd dombja emelkedett ki. Akkor a hévforrások még a Szabadsághegy magasságában törtek fel. Hosszú ezredévek alatt, különböző geológiai tényezők hatására az Alföld szintje lesüllyedt, a Duna mind mélyebbre vágta medrét, vele együtt az Ördögárok és az alakuló hegyekből lefelé rohanó minden patak is. A melegforrások követték a Duna szintjét és mindig alacsonyabban kerestek maguknak kifolyást, közben pedig lerakták áruló nyomaikat, az édesvízi mészkövet és a hévvizekre jellemző egyéb ásványokat. A nyomokból olvasva végigkövethetjük a források egész történetét a hegyek oldalán. Fogunk még beszélni a Várhegy mészkősapkájáról, s említettük már, hogy a hajdani mészégetők is a forrásmészből éltek. Az idősebbek még emlékeznek a Gellérthegy oldalában volt háznagyságú mészkőtömbre, mely a mult század végén tűnt el és azóta is fejtetik és hordják az édesvízi mészkövet. Elképzelhető, hogy az idők folyamán mennyi geológiai emléket égettek mésszé. Az állandóan lejjebbszálló víz tehát arra kényszerítette a forrásokat, hogy kiömlésük helyét változtassák. A haldokló hévvíz legtöbbször önmaga tömte el földalatti járatait a vizéből kiválasztott mésszel, de egyes esetekben, mikor a vízszint túlgyorsan süllyedt alá, vagy az üregek már elég bővek voltak, a barlang nem tömődött el és hol itt, hol ott bukkanunk rájuk kőfejtés, vagy épületalapozás közben. Öt nagy forrásbarlangot ismerünk a főváros területéről és ki tudja mennyi várja még felfedezését? 360