Budapest, 1947. (3. évfolyam)

9. szám - RÁBA GYÖRGY: Apámmal beszélgetek (Vers)

íme, Budapest székesfőváros új és mégis oly ősrégi kincse, mely a fürdővárosnak gyönyörű kultúremléke és páratlanul nagyértékű gyógyvize lehetne, a Dunaszabályozásnak esett áldozatul és ma haszontalanul a Duna vizét szaporítja. A városépítő munka még a béke legtermékenyebb és legdúsabb korszakában is sokféle nehézséggel küzdött. Voltak anyagi nehézségek, voltak helyi kötöttségek, idő- és térbeli problémák. De városrészek szabályozásának alapjait mindig akkor lehetett legolcsóbban lerakni, ha a fejlődés még nem érte el a szóbanforgó területet. Most, a háború rombolásai után kétszeresen erős a városépítés tempója : a romok helyreállítása közben új vonalak, új megoldások keletkeznek. A Duna elpusztult ékszerei, a hidak sorra újjáépülnek. Még nincs befejezve az Árpád-híd építkezése. Rendezésre vár a Margitsziget kérdése is. Miért ne lehetne ebbe az alkotómunkába beleilleszteni a Fürdősziget forrásainak kiépítését is, hogy mire készen állna az Árpád-híd s új korszak kezdődnék a Margitszigeten, addigra a Feredősziget páratlan gyógyvizeinek hírére számtalan beteg zarándokolna Budapestre, hogy itt bajára gyógyulást találjon. Középkori elképzelés a melegvizekről t: A It A G Y Ö K G V c ipámmal kej zvlg ehk Az éjszaka fényképedet kutattam s szédelgő fejjel eszméltem, riadtan, egy éve már — jaj, Istenem, egy éve — a hangyák lassií országába térve lehetsz te hasznos, termő televény, — míg tengődöm az emberek közt élve, a valóság kiszikkadt kenyerén. Másnap sár vagy már. könnyű, száraz csont és hamu, nem adsz szavára választ, az idegen sírgödörből kiáshat, — mondogattam, az ajkad néma, másnak a te halálod egyszerű halál, egy név, egy évszám, vásott, síri árnyad csak lánggal égő napjaimra száll. Mint réges-rég, az ajtóra fonódva pillantottam a hosszú folyosóra, fürkésztem minden rejtett, kicsi zúgot — a rémülettől térdem összecsuklott — S fennhangon hívtalak : apám, apám ! s hogy senki sem szólt, csak az eső zúgott, félve mormogtam, »halott vagy talán«. Akár a rab a rácson át az égét, kerestem szemed hűvös szürkeségét a sötétben és lépteid zajára is füleltem, míg megtudtam, hiába - -bár elmentél, nem jöhetsz vissza már. Szélvész akartam lenni és csak árva lettem, nem postás és nem is király. Csak én tudom, ki vagy most és ki voltál, kit szerettél, mit ettél és mit ittál, nekem haltál meg, csak nekem, hibátlan hajam miattad őszül éjszakákon, halálod nem fáj másnak, senkinek. Csak én heverek miattad az ágyon álmatlan, mint folyamban a kövek. Fojtott a gyász, de percről-percre jobban éreztem már és végre megnyugodtam, nem felejtettél el, ma is velünk vagy, hisz jó voltál és nem vagy az, ki itthagy hitvest, fiút mély gondban hirtelen. Kezed szorítja kezem, bár avítt, nagy koporsódban nyugszol időtelen. Osz jön lopva s ilyenkor köhögsz csúnyán, ha rádadom felöltőd, meleg gúnyád, - nem tiltakozhatsz nevetve, szabódva — kék sáladat is rákötöm nyakadra, — így leszel lassan Istenem, fiam . . . Miként a föld éhes torkába hullva leszünk egyszer mi is, mindannyian. 338