Budapest, 1947. (3. évfolyam)

9. szám - ZILAHY LAJOS: Egy mexikói költő

Z I I. A II V L A JOS A MAGYAR ÍRÓ nyakába veszi a világot, áthajóz az Óceánon és New-Yorkban a föld alatt beköltözik egy kis hotelbe. Alig csukja magára az ajtót, a kis hotel, amelyben fürdőszobák, olvasótermek, sőt borbélyüzlet is van, egy kicsit megrázkódik és elindul vele. Három és fél nap múlva kilép a hotelből — Mexico Cityben. A hotel neve Sunshine Express, magyarul Napfény Gyors, valószínűleg azért, mert az expresszvonat alig bújik ki a newyorki földalatti állomás alagútjaiból, az amerikai kontinens déli tájain vágtat végig, ahol télen-nyáron zuhog a napfény. Mexico úgy él az emberek képzeletében, mint valami Nakonxipán, amelynek egyedül az a hivatása, hogy anyagot szolgáltasson távoli földrészek vicclapjainak. Az ismeretlenség mindig nevetésre ingerli az embereket. Ebben a tekintetben Mexico sem marad adós nekünk, persze csak a tudatlanabb része, inert a inexicói spanyol nyelv valami félreértés folytán a magyarokat cigányoknak hívja. Az ilyenen én már nem csodálkozom, hiszen volt idő, amikor Párizs szalonjaiban kellett megmagyaráznom, hogy a magyar nyelv nem az osztrák nyelv tájszólása. Mexico a földgolyó másik oldalán fekszik s a magyar közvélemény alig tud többet róla, mint Ceylon szigetéről, vagy Mandzsúriáról. A mexicoi közvélemény sem tud sokkal többet rólunk. Ennek főként az az oka. hogy a világ pedagógiája, amely rengeteg energiát pazarolt a rendhagyó igékre, semmi erőfeszítést nem tett abban az irányban, hogy megismerje azt, ami mindennél fontosabb : önmagát. A világot nem az óceánok és óperenciák darabolják szét, hanem a pedagógia. Óperenciák? A felszabadulás után másfél napig tartott az út Budapesttől Debrecenig. Ha az utas a repülőgépet választja, Mexicóba hamarabb eljut. Mexicóban különféle meglepetések fogadják a napkeleti vándort. E meglepetések végső eredménye azt az érzést kelti az emberben, hogy a világ mindenütt egyforma. Kinézel a vonatablakon : kukoricatáblák és paprikaföldek. Ezt a két növényt Mexico adta a világnak. A tizenhetedik század magyar szakácskönyvei csak a borsos ludat, borsos tokányt ismerik, nyoma sincs bennük a paprikának, amely spanyol utakon került hozzánk, amikor a török háborúk elzárták az Aldunát. Kukorica és paprika, az ember egy kicsit mindjárt Kunszentmiklóson érzi magát. A mexicoi étterem hatalmas freskóján magyar juhász legelteti nyáját. Pesze, magyar ember a tulajdonosa. Mexico Cityben háromszáz magyar család él, s ezek a magyarok oly hevesen és fájdalmasan őrzik a régi haza emlékét, amit sehol nein tapasztaltam ilyen mértékben. DE VAN MÉG ezen túl valami, amiben az író mindig otthon érzi magát : a kultúra. Ennek a fiatal és dúsgazdag országnak rendkívül magas a kultúrája. Szinte azt mondhatnám: forró és lobogó. Különösen a képzőművészete. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a mexicoi filmgyártás, amely Amerika és a Szovjetúnió után a harmadik helyen áll, a fényképezés világdíját Hollywood elől is elvitte.) Fiatal országokról már tudom, hogy szegény a drámairodalmuk, közepes a regénytermésük, de annál gazdagabb és forróbb a lírájuk. A rendezőség megígéri tehát, hogy az egyik banketten Mexico legnagyobb lírai költője mellé ültet. Valami tévedés történhetett : a mellettem ülő komor, szemüveges úr a mexicoi legfelsőbb bíróság elnöke s egyben igazságügyminiszter. Semmi sincs messzebb a Parnasszustól, mint a börtön vagy a siralomház. Dc másnap a lírai költő is jelentkezik : elküldi a hotelembe OAXACA című kötetét és a fényképét. A fényképről a legnagyobb meglepetéssel állapítom meg, hogy a költő a legfelsőbb bíróság elnöke s egyszemélyben igazságügyminiszter : Alfonso Francisco Ramirez. A mexicoi kormány a vándor magyar írónak odaadta a csodaszép Bellos Artes fehér palotájának egyik termét, hogy megtarthassa előadását. És odaadta egy estére a rádiót, hogy Magyarországról beszélhessen a tengerentúli spanyol világnak. A legkevesebb, amit a magyar író tehet, hogy két szonettfordításban bemutatja a mexicoi lírát a magyar közönségnek. A fordítás tökéletlensége nem érheti utói Alfonso Francisco Ramirez verseinek forró, különös szépségét. LA CAS A (A HÁZ) Fehéren hajol ki kerítésén az esti Csöndben a liliom és messziről is hív már. Ha arra mégy, fehérre festi lelkedet S a kelyhek mézes cseppje orvosságot kínál. Szobáiban fészket rakott a csönd. De földúlt Illatú rózsafák hallgatják udvarán, Amint u könnyek záporát egy vén szökőkút A kertbe szórja, ahol minden dudva már. A ház ? Szép, egyszerű. Mint a jó gondolat. A tiszta szellő vidám íze érzik rajta, Nem ismeri a bút, a barna gondokat. Ott áll a ház az utca szegletén. A dajka Nézhet csak így rád. Tej buggyan ki réklijén. A teje méz. A teje álom és remény. ORO VESPERTINO (ESTI ARANY) Tekintetem a tüzes és bozontos Csodálatos alkonyba szegezem. Beszédünk van egymással ! Sürgős, fontos — En vagyok az őrült és te a szerelem. Tenger az ég. S a tenger vad dagálya Harsogva önti el az arany partokat. A te szépséged most a tenger árja, Mely nékem mindig új titkokat tartogat. Feljött az alkonycsillag. Higany cseppet ejt, Hideg, kék könnyet az ég tengerébe S ez a pillanat engem elveszejt. A vágyak kínját hogyan tűrjem itt ? Kezem kinyújtom és mohón letépem Szépséged mézes szöllőfürtjeit. 339 Alfonso Francisco Ramirez