Budapest, 1947. (3. évfolyam)

1. szám - TOLNAI GÁBOR: Kosztolányiról

teleszájjal jött vissza. Odakint egy újabb szeletet kapott be. A JÁTÉK BEFEJEZŐDÖTT, de jól ügyelve, most már egyetlen mondatának sem adott Kosztolányi személyes hangsúlyt. Kimért tartózkodással beszélt, mint látogatásom kezdetén. Ami ezután történt, egy jottányit sem módosít az arcképen, ami az eddigiek során elébem tárult. Csupán egyetlen momentumot szeretnék még elmondani. Fiatalságára. írói kezdeteire tereltem újra a szót. A Magyar Szonettek-rol faggattam, első érett verseiről, amelyekben megtalálta költői hangját és példaadásávalismét polgárjogot szerzett irodalmunkban a szonettnek. — A Magyar Szonettek-kel stílust teremtett — mondottam — s hogy van az, hogy a fiatalkori versek megjelenése után hosszú éveken át egyet sem s azután is kevés szonettet írt? — Kosztolányi elmosolyodott és tartózkodó, szenvtelen értekező hangon ezt felelte : — A stílus helytállás. Fiatalkorom írói eszménye formát talált a szonettben ; a megvalósítás után csak ismételhettem volna ebben a stílusban azt, amit egyszer már megteremtettem. A költőnek pedig az a dolga, hogy minden új jelenséggel megújulva kerüljön szembe. Későbbi szonettjeim lényegesen más stílusúak, mint a fiatalkoriak. — Ezután mégegyszer hangsúlyozta : — A stílus helytállás. * És a látogatásomat követő tizedik napon, a Pesti Napló karácsonyi száma két Kosztolányi-verset közölt. A kettő közül az egyik (Szellemidézés a Nete Yorkkávéházban) szonett volt. Büszkén olvastam az Osvátra emlékező vers érett, tökéletes sorait, szinte Kosztolányi társszerzőjének éreztem magamat. Ahogy visszagondolok a tíz évnél régebben volt táborutcai látogatásra, bizonyosra veszem, hogy a vers első sora még akkor megszületett, midőn ott ültem Kosztolányival szemben, aki a Magyar Szonettek-röl folytatott beszélgetés közben ismét megkínált frissen készült feketekávéval : A kávé gőze illan át forogva a téli reggel füstjén szerteszét s ott, ahol zabáltunk hajdan éhgyomorra dicsőséget, dohányt és feketét, nők, villanyok között, tombolva, nyersen, a lehetetlent érzem én magát, szeszélyt, kalandot, sok-sok régi versem és ifjúságom vad éterszagát. Lásd, most jöhetnél, Osvát. A halál tán el is bocsát, jelenj meg e találkán, ragyogj fel a barokk oszlop megett, hadd lássam egyszer még, örökre sértett gyászomba, rég eltűnt, fényes kísértet, vezérkedő, roppant szemüveged. A havas vasárnap délelőtti beszélgetés emlékét idézi számomra a vers első sora. De nemcsak az első sor. Az egész szonett az együtt töltött pár órát rögzíti versbe. Beszélgetésünk folyamán hullámzó témák talaján épül fel mind a tizennégy sor, ha látszatra másról beszél is. A művészet végső igazsága szerint arról szól e vers, ami Kosztolányit gyötörte, arról, ami beszélgetésünk lényege volt, arról, ami témánkból versbe sűríthető. — Mert hisz mi más volt a témánk, ha nem az ifjúság és a halál? — E körül kanyargott minden mondat, ezt kerülgette minden kimondott és ki nem mondott szó s ez járja át a Szellemidézés a Nete Yorkkávéházban szakaszait is, Tudom, magyarázatom könnyen minősíthető szavakkal való játéknak, hangzatos, üres szófecsérlésnek. Az ifjúság és a halál atmoszférája valóban átitatja e verset — mondhatná bárki, — valóban ez foglaltatik mind a négy szakaszában, megbújva, halkan, a belső rétegek között. l)e ez a halk téma nem önmagában, hanem Osvát Ernő emlékét idézve alkotja meg a verset. Voltaképen Osvátvers is ez ; a szerkesztő nevét pedig meg sem említette beszélgetésünk során Kosztolányi. Igaz ez, betű szerint. Sokmindenről volt szó azon a délelőttön, azonban Osvát neve egyszer sem merült fel. A neve nem, de bizonyosra mondhatom, hogy a halott szerkesztő szelleme ott kísértett a beszélgetésben. Én magam sem tudtam még akkor, de annál jobban tudta a költő. Osvát neve nem merült fel, azonban szelleme közöttünk járt : Kosztolányi kétszer is megidézte : —• A stílus helytállás — mondotta s röviddel azután megismételte. Évekkel később hallottam, hogy Osvátnak gyakran visszatérő axiómája volt ez. Azóta megleltem Az elégedetlenség könyvéből című aforizma-gyűjteményében is. Végül : a karácsonyi Pesti Napló másik Kosztolányi-verse. Címe : Ének a fiatalokról. Kissé pirulva és zavartan, szégyenkezve és felmagasztosulva olvastam az érett férfibölcseség tárgyilagos líráját s úgy éreztem, mintha egy Jupiterlámpával világítaná meg a költő az én éretlen, rajongó, lelkes fiatalságomat : Nézd, hogy figyelnek, hogy rajongnak, mikor eszed már únva fontol, csodát remélnek egy levéltől, egy hírtől és egy telefontól.