Budapest, 1947. (3. évfolyam)
1. szám - BENEDEK ANDRÁS: Színházi esték
It I \ F, I) I K A \ I» K A S Néha a kezünkbe keriil egy pár év előtti fénytan sü lé.« kép " s CB0 < ?ál k °zv a ' n e ' 1 vetésre álló szemmel nézzük magunkat, noismerőseinket : hát ilyen maskarában jártunk akkor, komoly képpel? Nincs nevetségesebb az idejét múlt divatnál. Hasonló érzésünk volt a Pesti Színház legutóbbi bemutatójánál : divatjamúlt vígjáték, nem is értjük, mit lehetett rajta nevetni. Pedig Terence Rattigan, a szerző, sőt a darab híre is eljutott hozzánk a háború alatt : sikerrel játszották Londonban is, New Yorkban is. Mire ideérkezett, szétmállott műrostjaira. Ami ott és akkor kedves lehetett benne, hogy a szövetségesek három katonája, egy angol, egy amerikai és egy francia szerelmes ugyanabba a lányba, ez ma és itt érdektelen. Sem a három fiú, sem a többi szereplő nem egyéniség, akiknek bármiféle kalandja érdekelne : kusza vonalakkal odavetett típusok, mint » vicclapok állandó figurái, egy-két vonással vannak csak jellemezve. Az előadásban még ezek a tipikus vonások is elkenődtek, nem tudni, az átdolgozás, a rendezés vagy a szereposztás hibájából. Régi viccek hangzanak el, amelyeken már kinevettük magunkat, az angol hercegkisasszony úgy viselkedik, mint egy hivatalnoklány, a légügyi minisztérium tisztviselőnője pedig úgy, mint egy kokott, s a francia hadnagyot, akiről ötször is elmondják, hogy apró termetű, u társulat legmagasabb színésze játssza, alig átalakított magyar tiszti egyenruhában. Ne keressük, hogy miben ki a hibás : a színjáték kollektív műalkotás, ez is kollektív ballépés volt. Az angol thriller és a francia grand-guignol T11 nem tartoznak épp a kl(Sl IHs (|tT legnemesebb irodalmi műfajok közé, de egyegy világvárosban olyan sokfajta ember verődik össze, hogy nem árt néha azokat sem kiszolgálni, akiknek főszenvedélyük az, ha borsódzik a hátuk. Nálunk ez a műfaj nem nagyon otthonos. Színpadi népszerűsége meg sem közelíti a rokonhangulatú detektívregényeket. Kültelki színházakban kísértett olykor a Molnár és gyermeke a maga multszázadbeli borzalmaival, de már a körútakon belülre nem jutott el. A polgár, ha már épp borzonghatnékja volt, inkább kiment utána a rosszul világított utcákra, s az előadás rémségei jóízűen bizsereghettek benne tovább, míg elérte a megváltó villamost. Ma is bizonytalankodva kopogtat a Művész Színház Agatha Christie detektívtörténetével a közönség ajtaján. A darab tizenegy szereplője közül ugyan nyolcat meggyilkolnak, de a közönség percrőlpercre jobban mulat. Az előadás mintegy önmagát figurázza ki. Egyébként az ilyen darab nem nehéz feladat a színészeknek, 9 ha egy-kettő hijján az egész együttes nevét ideírnók, mint akik »jók voltak«, úgy hangzanék, mintha egy boxbajnokot megdicsérnénk, hogy leütött — egy legyet. A naturalista dráma néhány évtizeddel ezelőtt 1 lllllllla azz a ' a célkitűzéssel indult el, hogy magát az életet ábrázolja. Alakítás, szerkesztés nélkül, mintha a néző a hétköznapi valóság egyik kiszakított darabját látná. Egy-két kísérlet után kiderült, hogy ez a gondolat fából vaskarika : az egységbe nem foglalt életdarabok nem tudják lekötni a nézők figyelmét. Valamire azonban mégis jó volt a naturalizmus : író, színész és közönség figyelmét ráirányította a mindennapi élet apróságaira, s a negyedik rendre, a munkásosztályra, a tömegre, amelynek problémáiról ezideig mindenki szeretett megfeledkezni. A tucatemberről, a típusról persze egy-kettőre kiderült, hogy bajos érdekessé tenni, s így a naturalista dráma is visszakanyarodott a hősök ábrázolásához. De valamivel mégis gazdagodott az irodalom : kiderült, hogy az elnyomottaknak egészen másfajta hőseik vannak, mint azt a jó öreg romantikusok elképzelték. Gerliart Hauptmann túl volt már a naturalizmuson, amikor remek szatíráját, a Bundái megírta. Hőséül Volffnét választotta, a nagyszájú, tolvaj mosónőt, akit semmiféle erkölcsi eszmény alapján nem lehet nemesnek tartani. De nagynak igen, mert akármily ágrólszakadt szegény is, százszor különb egész környezeténél, s főként ellenfelénél, von Welírhahn főbírónál. Ilyen rendőrkopót bizony sokat láttunk, aki besúgókkal veszi körül inagát, ártatlanokra szeretné ráhúzni a politikai megbízhatatlanság vizes lepedőjét, a közben parolázik a tolvajjal. A kárvallott Krügert, akitől a bundát ellopták, sajnáljuk egy kicsit, de csodálatosképen nem akkor adunk neki igazat, amikor a tolvajjal áll szemközt, hanem akkor, amikor a rendőrrel. Első pillantásra meghökkentő ez a felismerés, de mentől többet gondolkozunk rajta, annál inkább igazat kell adnunk az írónak, hogy minden olyan államvend, amelynek őrei önmagukat öncélúnak érzik, s hatalmukat embertársaik piszkálására használják föl, eleve halálra van ítélve és hitványabb minden egyéni gazságnál. A Nemzeti Kamaraszínház Gellért Endre rendezésében újította föl ezt a komédiát. A rendező elliagyLa a naturalista sallangokat és szabadjára engedte a színészek komikai vénáját. Mulatságos, apró ötletekkel tűzdelte tele az előadást : feltűnő helyen lóg a Kaiser képe, s egy meghajlás, néhány bohókás gesztus jelzi a hivatalnokok szolgai alázatát — fölfelé. Nyegleségüket lefelé pedig egy elfordulás a felektől, vagy az anyakönyv ide-oda rakosgatása. Kitűnő segítőtársakra lelt a színészekben kivétel nélkül : végre egyszer ismét együttest láttunk, nem egyéni bravúrokat. Ladomerszky Margit valóban Wolffné volt : közönséges és talpraesett. Olyan asszony, aki kinyitja a száját akkor is, ha nincs igaza, s a szemét is mindig nyitva tartja. Tutyimutyi férje, Julian (Bihari József) fölött gyámkodik, s az néha kiabál ugy an vele, de jobbára görnyedten jár-kél, s hallgatagon tűri. hogy az asszony gondoskodjék róla, meg a lányokról. A két lány (Uosvay Katalin és Bánky Zsuzsa) közül a nagyobb inkább az apa tunyaságát, a kicsi az anya eszét örökölte. Gózon Gyula, a kárvallott Krüger és Peti Sándor, Glasenapp fogalmazó alakításával a legmulatságosabb figurái az előadásnak. Kriiger kissé nagyot hall, s ettől olyan kis méregduda lesz belőle, hogy nem átallja a hatóságot hivatali helyiségében szemtől szembe legorombítani. Glasenapp, Peti megformálásában hol kézelőjével játszik, hol szemüvegével. Félszeme mindig a főnökén, a felekkel persze nem sokat törődik. A főnök, von Wehrhahn báró (Somlay Arthur) nagy darab, buta ember, lovaglópálcával jár hivatalába — szinte csak szívességből — szíve szerint nyílván inkább vadásznék egész nap, vagy lovagolna. Nincs is más bizalmasa, mint egy facér erdész, a besúgója : azzal egykasztbeliek. (Tompa Sándor.) Egy sunyi, orgazda hajós (Rajczy Lajos), egy idealista orvos (Ungváry László) és egy részeges rendőrszolga (Bartos Gyula) egészítik ki a képet, amelyet Varga Mátyás két szép díszlete foglalt keretbe. A szellemi életben legill I Olli IIS alább olyan fontossága ^ van a csúcsteljesítményeknek, mint a sport-I IC 0 |l a I r a },an. Mint a sportoló legjobb eredményeit, úgy tartjuk nyilván egy-egy korszak kimagasló alkotásait : a piramisokat, a milói Vénuszt, vagy a Giocondát. Ez a mérték, mindig a legfelső határ, s mögötte homályba borul mindaz, ami alacsonyrendű volt ebben a korban. A színjáték csúcsteljesítménye a tragédia, s bármennyire ismerjük is a tragikus korszakok társadalmának fonákságait, nem tudunk szabadulni valami lenyűgöző nosztalgiától, Igen, az volt az aranykor, amikor 36
