Budapest, 1947. (3. évfolyam)

7. szám - MÁNDY IVÁN: A besúgó (Elbeszélés)

valósággal körülfolyja a herceget. Meg azt a lányt, azt a szép, szőkét. — A pofájába vágni! Anyó is előrenyújtja a sovány csirkenyakát. És egy­szerre csak hallja a hangját. — Disznó! Disznó! Remeg, satnya öklét lobogtatja. A Sári is kiabál külö­nös, éles hangon. A többiek is. Anvó elfullad, amikor Jud Süsst felhúzzák, megint sipít. — Magasabbra! Magasabbra! Vele zeng a mozi. Tapsolnak, éljeneznek. Anvó érzi. hogy vele vannak, mint egy család. Rákiált a kalit­kában hebegő zsidóra. — Ne pofázz! Felgyullad a villany. Föláll. A szék támlájába kapaszkodik, mintha még maradni akarna. Kis kalapja félrecsúszik, egy ócska hajfürt a homlokába hull. Az arcok most se hagyják el. vele sodródnak az utcára. Elegáns, szőke nőhöz szól, aztán egy férfihez. És vála­szolnak, felelnek neki. Valami együtt viszi őket. Az utcán még többen vannak. Mindegy hova, merre, csak együtt! Embergyűrű hullámzik körülötte. Hangok bugyborékolnak. Anyó megáll, vaksin hunyorog. Valaki ordít. Elkín­zottan, állatian. Sári az öregasszonyhoz hajol. — Egy zsidót vernek. Anyó előbbre furakodik, még előbbre. Kiabál, akár­csak a moziban. — Fellógatni! És akkor egy véres arcot lát. Nem is arc az már, csak formátlan massza. A szemüveg eltört, keretje árván fityeg, tépetten lóg a nyakkendő. Aztán az egész lezu­han a földre. Anyó lesunyja a fejét, didereg. Kicsúszik a tömeg­ből, egyedül botorkál. Valahonnan nagyon messziről hallja a Sári lépéseit. — Elintézték. Alaposan elintézték. Sári felé emeli az arcát. Valamit kérdezni akar. de elcsuklik a hangja. És akkor a Sári: — Nagyszerű voltál a moziban! Anyó kihúzza magát, csenevész mosoly buggyan föl a ráncaiból. * Az utca hosszú és sötét. Olykor fölkattan egy-egy elemlámpa nyugtalan fénye, valahol cigaretta parázslik. Az öregasszony Sáriba kapaszkodik. Úgy lóg a karján, mint valami batyu. Néha szeretne visszafordulni, de csak megy tovább. Nem ismeri az utcát, az embe­reket se, ahova a Sári vonszolja. Várnak, mondta Sári, már beszéltem rólad. Szinte el se tudja képzelni a helyet, ahol várnak rá. Valaki elsuhan mellette, oldalt rántja a fejét. Nevetnek. Ez is olyan különös, ijesztő. Mondhatna valamit a Sári. De az csak hallgat. A sarki lámpa tompa fényében feltűnik a zöldesszürke, elmo­sódott arca. Akár egy vízbefulté, ahogy elúszik a hinár alatt. Görnyedt, öreg kapu előtt állnak. Sötét folt a sötét­ben. A nyirkos kapualjban egy elhagyott ócska verkli, meg valami roskatag, züllött szekrény. Valahol az udvar végén fény leselkedik. Nagykendős asszony gurul át az udvaron. Mögötte egy másik, mint az árnyék. — Ezek is odamennek, — mondja Sári. Nyílik az ajtó. Laposorrú nő áll a lámpa sápadt fényében. Spenótszínű ruháján öklömnyi gombok. Kezét az öregasszony felé löki. A sötétben árnyak imbolyognak. Pusmogás hallatszik és mintha teát kavarnának. — Elhoztam, — mondta Sári. — Tudjátok, már beszéltem róla. Anyó már egy széken ül, csésze teával, lekváros kenyérrel. Hosszan kortyolgat, mintha bele akarna bújni a csészébe. Akárcsak olvasná az egészet, vagy moziba látná. Ez, ez maga a félelem . . . nem kikerülni. Miért is jött ide ? Arcát a tea gőzébe rejti. Valaki szólítja. — Vassné. Vass Gézáné. — Igen. — Mindent jelentsen be, ami a házban történik a zsidókkal. Ha kijátsszák a törvényt. Nem hordják a csillagot, vagy pedig . . . Zsidók, törvény. . . A filmre gondol, Jud Süssre. Aztán a szomszédra, a Győrinére. Színes pongyolá­ban libeg a folyosón és mindig nagy társaság jár hozzá. Éjfélig recsegtetik a rádiót, táncolnak. Vele pedig nem törődnek. Hogy nem tud aludni, hogy . . . De van ilyen több is. Az a kövér kereskedő az első emeleten egyszer rászólt . . . A csészét egy lassú mozdulattal az ölébe ereszti. Kiegyenesedik és megismétli. — Igen. Közben valahogy megváltozott a szoba. Barátsá­gosabb, már látni a Mária-képet, Jézust, ahogy a vérző szívét mutatja. — Az öcsém a Gestaponál van, — mondja a lapos­orrú nő, — majd ő elintézi a följelentéseket. Hallgatnak egv kicsit. Megcsörren egy kanál, valaki köhécsel. — Tegnap vettem egy pár harisnyát. — Igaz, kiárusítják a zsidó üzleteket. Anyó még mindig úgy ül egyenes derékkal, mintha megmerevedett volna. Egy szót sem szól. Olykor meg­rebben a szemhéjjá, hosszú csontos ujjaival végig­simít a szoknyáján. Mindenkit megcsókol, amikor elbúcsúzik. * — Mi történt a Vassnéval ? Valahogy olyan furcsa. A múltkor találkoztam vele a lépcsőn: csak nézett, nem köszönt. — Tegnap este az óvóhelyen rászólt az Ágira, miért nem viseli a csillagot ? Elhallgatnak. Csönd és dohányfüst van a szobában. Kintről magányosan kattog egy villamos. Két nő a díványon ül, a férfi pedig hátát a falhoz vetve ciga­rettázik. Apró kis ember gyerekarccal, gyanakvó, ijedt szemmel. Szemöldöke néha összehúzódik és ilyenkor furcsán megkeményedik az arca. mintha valami távoli hangra figyelne. A nők színes ruhája különös ellen­tétben van sápadt, széteső arcukkal. Az élénken festett száj még csak sivárabbá teszi az arcot. — Azelőtt észre se vettük ezt a vénasszonyt, — mondja a feketehajú nő — most pedig . . . — Mióta lakik mellettünk ? — Már itt volt amikor ideköltöztünk. Figyeled, hogy mostanában mennyien járnak hozzá ? — Az óvóhelyen is körülülik, egész nagy társaság ; a Frida, meg a mérnök felesége. A férfi elmosolyodik. Ideges, alkalmi mosoly ez. Aztán megszólal, mintha cukrot ropogtatna. — Hát így van ez. A Vassné, igen . . . most nagyon él, nem kell vele törődni. — Azt mondják, ő jelentette fel a Ballát, hogy zsidó holmit rejteget. Egy hét múlva jött haza. — És mit mond ? -—• Semmit. Nem beszél. 256

Next

/
Oldalképek
Tartalom