Budapest, 1947. (3. évfolyam)

1. szám - SOMLYÓ GYÖRGY: Téli elégia (Vers)

SOMLYÓ GYÖRGY Téli elégia Egyszerűségbe fagy a pompa, átöltözik most a világ, a puritán tél zord kámzsáit kapkodják magukra a iák : az ifjú szertelen rajongás, az őszben borzongó csodák után a mindenség ím, újra a férfikorba fordul át. Nehéz áhitat váltja fel most, szent rémület és megbűvölt, a sűrű, szikrázó kavargást, a szárnycsattogtató gyönyört s a féktelen zöld kicsapongást — : vad szerelmekben elgyötört testével most magábaszáll és megtér a lázadó, e föld. Apám, ilyenkor jutsz eszembe, mikor bomlik az őszi köd, de már hasít a tél vésője, november s január között. (Engem november hámozott ki, téged január elfödött, testem először ködbe, a tiéd meg utolszor fagyba öltözött.) Mindig ilyenkor látogatsz meg, mikor a föld magva szakad, nem ködlik rajta sűrű kétely, s bár messzebbről küld fényt a nap és hidegebben csillog egyre, a lét élesen látható, s a kékre-csiszolt levegőről kereken cseng vissza a szó. És már nem kell a szó se, mindent egyszerűvé csiszol a fagy, az érzés szinte hallható lesz és látható a gondolat. Teljes a világ, közelebb jön s mikor az est homálya rezg, érezzük, bundába-takartan is közelebb a női test. * Apám, tollas, sötét varázsló, kit önmaga elátkozott (szemembe zárva él kiugró, meredek, sziklás homlokod), s ti mind, aggult, vagy már nem-élő bús századvégi héroszok —, az újuló élet riadtán könnyel most néktek áldozok. Elhagyott kávéházi asztalodhoz szívem most gyakorta leül. Emléked magamból kioldoz s a te életed fon körül. Ügy élek benne, mint bábban a lepke, mely majd, ha a tél menekül, igazi életére lelve, szabadon szállva kirepül. 0, ritka, visszahozhatatlan, álmos vasárnap reggelek. Ha most itt ülhetnél sötéten, Ha itt ülhetnék most veled! Kiáltanám : rossz volt! rossz voltam! rosszak voltunk! most értelek. S — hányszor próbáltad! — kezdjük újra, kezdjünk egy másik életet. O, szótalan találkozások, zord kávéházi reggelik, reménytelenségtek ízével, szívem most újra megtelik. Hogy vártam tőletek a fényt, a kimondhatatlan valamit, mely idegenségünkből egyszer mégis melegen kiszakít. Hiába! két távoli csillag voltunk e rossz század sötét, zuhant ató űrében •—, és csak néztünk a kávéházba szét. (Most is látom a vén újságos órjás-fogú bálna fejét ; arcán a bőr úgy rángatódzott, mint a zajló Dunán a jég.) Micsoda csaló durva játék folyt itten veled és velem, milyen zord törvények s szabályok ültek szíveden s szívemen, hogy egymással harcolnunk kellett, bár mindkettőnk fegyvertelen, s elválasztott a dicstelen dac jobban, mint bármi küzdelem. * Apjából, istenem, a tolvaj idő a fiúnak mit ad? Én barátod szerettem volna lenni, és nem lehettem csak f

iad. De szép lett volna járni együtt, ifjan, közös hajnalokat, míg Kosztolányi hangja száll az Üllői-Úti fák alatt. O, miért sziszegsz bennünk örökkön, fényes kígyó, emlékezés? Hogy mindig újra megsirassuk hazug és elromlott egész multunkat, újra látva, minden perc hogy volt bűn és tévedés! -— A könnyű részt elejtve, mindig emelni az egészei oly nehéz . . . * Elhagylak nemsokára, érzem, hív már a megnyílott világ, valóság vad-szagu mezői, mit nem ismert az ifjúság, ó, táruló egek! szabadság! — S a nagy magány, mit zárt a báb, az új tettek feslő virágán talál majd élni új hazát. (1940.) 18