Budapest, 1947. (3. évfolyam)

1. szám - MÁNDY IVÁN: A fehér város (Elbeszélés)

— Hát az új nyakkendőm. Te se vagy trikóban. Az ám, nézzétek a Lalit! Tiszta ing, felsőkabát. még harisnyát is húzott! — A bátyád haj a pedig csak úgy bűzlik a brillantintól. Hát igen, xigy festettek, mintha készülnének valahova. Várják őket? Talán mondják is : jönnek a fiúk. a Briákék? . . . — Mire jó ez? — morgott Briszi. Senkise hallotta. Kivonultak Nyelvessel, mint valami áldozati állattal. Az utcán Lali és a kis Briák körülugrálta. Briszi mögöttük ment. Nagy Briák lehajtott fejjel, zsebretett kézzel baktatott. És Nyelves? Két ujjával a nadrág szélét fogta. Tenyerével feje búbjához kapott, mintha le akarná tapasztani a haját. Egyszerre megállt. — Nyelves, na. Nyelves! — Lódítsd meg! De ő csak állt élettelenül, akár egy hirdetőoszlop. Aztán bugyborékolva előreiramodott. Alig tudták utóiérni. Tiszta, rendes, kis utcához értek, a tér mellett. A sarkon a lányiskola. Megálltak a kapunál. Bentről hűvös, nyugodt levegő csapta meg őket. Lali lehajtotta a fejét, aztán a kis Briákra nézett. — Hát akkor . . . De a kis Briák hallgatott, akár a többiek. — Mi van veletek? — Lent maradok, — mondta Briszi. A nagy Briák oldalt lépett. Cigarettát húzott elő a zsebéből és rágyújtott. — És te, Misi? — Veled megyek. Hárman beléptek a kapun. Sötéten, rosszindulatúan fogta körül őket a lépcsőház. És ahogy a csöndben a lépéseik kopogtak . . . mintha nem is hárman, de tizenhármán jönnének. — Hányadik emelet? — A következő. Szigorúan ugrott eléjük egy ajtó. Csak álltak előtte. Lali nagyot fújt, vigyorogni.próbált. Nyelves a vállát rángatta. A kis Briák a mutatóujját ropogtatta. Olyan figyelmesen, mintha csak ezért jött volna ide. Felsikított a csengő. Dehát ki nyomta meg? . . . A két fiú félreugrott. Már csak a csattogó lépéseik hallatszottak. Nyelves fejét lógatva, türelmesen állt az ajtó előtt. Lágyan bugyborékolt. Szikár, ősz nő állt az ajtóban. Ernyedt, fehér arca egy elhagyatott tájra emlékeztetett. Mögötte vékony lányarc tűnt fel, kérdő, csodálkozó tekintettel. Nyelves felemelte fejét és megint olyan képet vágott, mintha gondolkozna. Aztán csüggedten leejtette a fejét. Nem mozdult, de a nyitott ajtón a két nővel már olyan messze volt tőle. Az ősz nő megkérdezte : 15