Budapest, 1947. (3. évfolyam)

1. szám - MÁNDY IVÁN: A fehér város (Elbeszélés)

— Mit akar kérem? És akkor megszólalt a lány. — Ez az, aki délelőttönkint az iskola előtt áll. Már beszéltem róla. -— Ugy? Hát akkor jöjjön be. Nyelves — maga se tudta, hogy — belépett. Az előszobában megállt. Felhúzta a vállát, hátranézett mintha keresne valamit. Valaki megfogta a kezét és már bent volt a szobában. Leültették, de felállt. Két kezével a kabátját markolászta. A falon képek, de nem látta az arcokat. A tárgyak is elmosódtak. Hangokat hallott. Hozzá szóltak, kérdeztek valamit? A puha, fehér arc volt előtte. Az asztalon kávé, vajaskenyér. Az ősz nőt nézte, a lányt . . . dehiszen már látta valahol . . . valahol . . . Fejét két tenyerébe fogta. — Hogy jöhetett ide? — kérdezte a lány. — Honnan tudta, hogy itt lakom? — Mindegy. Olyan, akár egy űzött állat. Ahogy a csészéhez kap . . . — Iszik. Egészen belebújik a kávéba. A csésze már üres volt, de Nyelves még mindig az arca előtt tartotta. Aztán egy végtelen lassú mozdulattal leengedte. Miért nem engedik el, mit akarnak?... Zsebébe nyúlt, színes üveggolyót tett az asztalra. Az öreg asszonyra nézett. — Most már jó? Rendben van? — Ez volt a tekintetében. — Biztosan senkije sincs. — Senkije, nagymama. Csak a tér. Az asszony hosszú, száraz ujjaival az asztalon dobolt. Egy feketekeretes fényképre nézett. Tömöttbajuszos fiatalember mosolygott a képről. Távoli, poros mosoly volt ez. Nyelves is azt nézte. Hirtelen előrehajolt, mint aki most már beszélni akar. I)e a nyelve kicsúszott a szájából és csak bugyborékolt . Egy másfajta magányt érzett ... ez vont árnyékot az öregasszony arcára, ez volt a lány szemében. Megint a képet nézte, félig felemelkedve. Aztán elfelejtette az egészet és úgy maradt kilógva a székről. Tűzpirosnyakkendőjét az ujja köré csavarta. Rendesen visszaült, mintha rászóltak volna. A haját simítgatta. Dehát az mindig csak felugrott hátul és már elől is összeborzolódott. Keze lehullott a fejéről. — Kedves . . . Az öregasszony megsimította az arcát, de ezt már nem érezte. Azt se, hogy kekszet raktak a zsebébe. Ült a lassan bealkonyuló szobában, ki tudja meddig? Olykor felnézett, de az arcok eltűntek. Érezte, hogy valaki van mellette. Talán szólítják is, csak éppen nem hallja. Egyszerre megint kint volt az ajtó előtt, a lépcsőházban. Lassan xnent lefelé, de a ház előtt futni kezdett. Visszanézett, bugyborékolt. A térig futott. Átvágott a sétányon és bebujt egy bokorba. Arca rángott, mintha valami veszedelem elől menekült volna. Aztán csak ült a bokorban. Ült és várt. A nagy körben, egy pad mellett, megjelent a daloló Lali a két Briákkal. Lali egyik kezét a pad támlájára tette és átugrotta. Mégegyszer. Újra. Aztán kiegyenesedett. — Na, mi az, Nyelves? Lomha zsákként állt előtte a Nyelves. Nyakkendője elcsúszott valahova az ing és a kabát közé. Kóc haja homlokába hullott. Öklével Lali arcába vágott. Az megingott és Nyelves megint ütött. Lali a földön ült és az állát fogta. Fölötte hatalmas toronyként a Nyelves. Lali fölállt, állon vágta. Az meg se érezte. Újra ütött. Lassan, nehézkesen mozgott Lali körül. Briákék csak nézték. Nyelves verekszik! Ki látta a Nyelvest verekedni? ... És ebbe nem lehetett beavatkozni. Végre a kis Briák felkiáltott. — Fuss, Lali! Lali megint a földön csücsült és meg se kísérelte, hogy felálljon. Feje zúgott, tüzes karikák táncoltak előtte. Kiköpte egy fogát. Azt nézte a porban. Már többen álltak körülöttük. Biztatták is a Nyelvest. — Hát így tudsz verekedni?! . . . — Csak rajta, ne hagyd magad! De Nyelvesnek már megint élettelenül lógott a karja. Ügy nézte Lalit, mintha nem is ő ütötte volna le. Egyetlen mély, gyűrött ránc volt. Egy ruha és egy ember foszlánva. így állt egy darabig Lali előtt, aztán megfordult és elballagott. Kúsza hangok kísérték. Valaki utána futott, a karját cibálta. — De hiszen győztél! Tovább vánszorgott. Az öreg ház elé ült, a kőre. Fejét tenyerébe dűtötte. Hirtelen fölnézett, mintha valaki állna előtte. Senkise volt ott. Behúnyta a szemét és mintha a régi városban lenne, a fehér városban . . . Körülötte csonka falak, leszakadt házak. Régi emberek mennek a romok között, furcsa, idegen nyelven beszélnek. Aztán kivált egy ismerős hang. — Visszahoztam a lapokat. A feleségem köszöni. Micsoda gyönyörű este! Mintha muzsikálna a levegő... A színház sötét, talán nincs előadás? A feleségemet várom, aztán sétálunk egy kicsit. Papír zizzent a földön. Nyelves nem nézett fel. Végre mégis felemelte az arcát, de akkor Schiller úr már nem volt mellette. Felvette az öreg színházi újságokat és az ölébe fektette. Úgy simogatta a lapokat, mintha valakinek a haját: simogatná. Aztán elfeledkezett erről is és csak ült előregörnyedve, a sötétbe hajolva. 16