Budapest, 1947. (3. évfolyam)

3. szám - BÓKA LÁSZLÓ: Két vers

Kálmán, pénztárnok: Lévay Henrik, jegyző : Reményi Károly, a tagok pedig : Arany János, ifj. Emich Gusztáv, Feleki Miklós, Greguss Ágost, Gyulai Pál, Hajós József, Heckenast Gusztáv, Jókai Mór, Kemény Zsigmond, Királyi Pál, Kubinyi Lajos, Lendvay Márton, Orlai Petrics Soma, Ráth György, Rónay Jácint, Sárkány József, Szász Károly, Szentkirályi Mór, Szokoly Viktor, Than Mór, Tolnay Lajos, Tóth Lőrinc, Török József és Vadnay Károly. Reményi Ede tovább koncertezett a szobor-alapra, országos gyűjtés is indult, úgy, hogy 1871 novemberében 27.374 frt és 43 krajcár állott a bizottság rendelkezésére. Ekkor bízta meg a bizottság az elnököt, hogy »Greguss Ágost, Királyi Pál, Degré Alajos, Lévay Henrik és Tavaszy Endre urak társaságában gondoskodjék a szobor helyének kijelöléséről s a mű elkészítése végett valamelyik hazai szobrásszal tárgyalásba bocsátkozzék«. A Reményi-család meghitt barátságban volt Izsó Miklósékkal. Izsónak akkor már a »Búsuló juhász« országos nevet, sikert, megbecsülést szerzett. Reményi Ede kérésére Greguss Ágost Izsó Miklóst indítványozta a bizottság előtt, a Petőfi-szobor megmintázására. Negyvenezer forintos kereten belül kellett a szobrot elkészítenie — így kapta a megbízást. * * * Reményi Ede — Károly fivére naplójegyzetei szerint — sűrűn felkereste Izsó Miklóst a műtermében, mialatt a szobor-tervezet készült. Művészi ambíciója, olthatatlan becsvágya, az, hogy világhírnevet szerezzen magának, éppen ebben az időben szólítja őt mindsűrűbben a külföldre. Ám a költő szobrához nem lett hűtelen. Messze, idegen országokból hazaírt leveleiben állandóan érdeklődik Izsó munkája iránt, mélységesen lesújtja őt szobrász-barátja halála, s beleegyezőleg veszi tudomásul Párizsban, hogy az új megbízást Huszár Adolf nyerte el. Azok számára, akik nem ismerik, vagy csak felületesen ismerik Reményi olykor farsangos, máskor viharos, végezetül gyászos művészi pályafutását, talán rejtély, vagy legalábbis érthetetlen, hogy mért nem jött haza idegenből a Petőfi-szobor leleplezésére? Az igazság az — s ez egyben Reményi életének tragikuma, — hogy mire a Petőfi-szobor elkészült és ünnepélyesen leleplezték (1882 október 15.) — a hegedűs, aki a szobrot megálmodta és felállításáért a legtöbbet adta: meghasonlott nemzetével. Az 1860-as évek Reményi-imádata elmúlt; ami akkor >>tett«-nek, hősiességnek, forradalminak számított, amiért Prottmann előtt és a bécsi udvar rendőrkopói előtt esetleg fővesztéssel — vagy legalábbis súlyos büntetéssel— kellett számolni: huszonkét évvel később egyszerűnek, hétköznapinak, természetesnek tűnt. Reményi Ede nem lett próféta a hazájában, sem mint művész, sem mint a magyar zenei élet megteremtésének egyik vezetőalakja, sem mint a Zeneakadémia és a Petőfi-szobor szülőapja. A szobor leleplezése idején Chicagóban vendégszerepelt. Hiába hívták haza, hivatalosan és a családi körből: nem volt ereje,hogy elviselje a megnemértést, a mellőzöttséget, a háttérbe-szorítást, ami időközben itthon érte. O, aki örökösen a dicsőség mámorát hajszolta, aki csak a tapsorkánban, liabérkoszorúsan, fejedelmi udvarok dédelgetésében, szép asszonyok ölelő karjában és a kritika hozsannájában érezte jól magát : aki végigszáguldott az öt világrészen ez ópiumért; Reményi Ede, az örök-csavargó, bolygózsidó, a sikerek-őrültje, ünneplés-bolondja, halhatatlanság-megszállottja : nem jött el a pesti Dunapartra Sándorkája szobrához, még csak egy koszorút sem küldött a 104 koszorú babér- és virágrengetegébe, ami a friss szobor talapzatán hevert, még csak ki sem mentette magát egy sürgönnyel, ő, az »indítványozó«, az »elnök«, aki magát mint fél-istent, de Petőfit mint Istent bálványozta! * * * Egyszer, mégis, 1891-ben, amikor hazajött Magyarországra, hogy a régi Reményi-lázat megpróbálja feltámasztani, amikor utoljára volt itthon : a döntő koncert előtt -— a dunaparti éjszakában — kisurrant Hungária-szállóbeli lakásáról Petőfi szobrához. Csak a csillagok tudnák megmondani, hogy mit beszéltek egymással ő és a szobor. A csillagok, amik leragyogtak rájuk. Talán panaszkodott a szobornak, talán erőt akart meríteni a költő érc-alakjától, a másnap esti nagy csatára, a hangversenyteremben, amikor hegedűjével kiáll a pódiumra . . . A csata elveszett. A terem kongott az ürességtől. Egy-két öreg barát jött csak el a koncertre és a kritikusok azt írták, hogy »Reményi Ede már nem a régi.« A hegedűs újra kezébevette a vándorbotot, hogy ne ott haljon meg, ahol dicsfényben akart élni. De Petőfi szobra a Dunaparton egy kicsit az ő emléke is. Ismétlem, ezt nem én mondom, hanem Jókai, aki barátja és kortársa volt a költőnek is, a hegedűsnek is. BÓKA LÄSZLÓ EGY RÉGI ŐSZ AZ ERZSÉBET HÍD ÉS LÁNCHÍD KÖZÖTT Szemergő esőben jártunk akkor ősszel, az eső megett sárga alkony égett sápadtan, mint a gyertyaláng. Az ősznek áldoztunk fedetlen fővel, lassan ballagtunk egy kocsma felé és nem tudtuk, hogy egyre gyorsabb léptekkel rohan előttünk az élet. VI S H E GY, SZERELEM A Sashegyen a kökörcsin virágzott, a sziklák közt her seilt a sarjúfű, semmim se volt és semmi se hiányzott, sütött a nap és olyan gyönyörű fehér habot vetett a sárga ser. Akkor már lesben állt és mérlegelte : elég, elég lesz, hogyha leteper ? S ha láttam volna, már egy messzi tábor látszott volna a kocsma ablakából, ha hirtelen kinézek, szűk barak, por, bűzös, gőzös, mocskos latrinák. De én akkor csak téged láttalak s nem tudtam mi vagy. Pusztuló világ. 85