Budapest, 1946. (2. évfolyam)

11. szám - BÁRDOS ARTUR: A 30 éves Belvárosi Színház

HARD tP S ARTÚR A HARMINCÉVES BELVÁROSI SZÍNHÁZ 1916 NOVEMBER 16-ÁN nyitotta meg kapuit a közönség számára Budapest első kamaraszínháza, a Belvárosi Színház. A kis. intimhatású színház típusa akkoriban kezdte keresztülverekedni magát európaszerte a közönség, a színházvezetők és főként a színpadi írók köztudatában. Főként az írók, éppen a legértékesebbek, ébredtek rá szinte forradalmi vehemenciával arra a felismerésre, hogy mondanivalójuk hangulati elemei, bensőségesebb hangsúlyai és árnyalatai sokkal hatásosabban és meggyőzőbb igazsággal érvényesülnek egy kis, teremszerű színház, mint a nagy, emeletes és karzatos barokk színháztípus keretében. X gy érezték, hogy új, a hangos teátrális hatást mellőző hangjuk új, kevésbé teátrális, meghitt keretbe is kívánkozik. Olyan keretbe, amelyben nem vész el a legfinomabb árnyalat, egy sóhaj, a színész ajkának legkisebb megrebbenése sem. Budapesten akkor még csak a Nemzeti Színházban — sőt akkor már a zenés műfaj számára épült Népszínház épületében —, a Víg- és a Magyar Színházban játszottak drámát. Azoknak az íróknak, akik esztétikámhoz akkor legközelebb álltak -— a Strindberg-, Shaw-, Maeterlinck-típusú íróknak —, akiknek a magyar színpadon való meghonosítása legközelebbi művészi célom volt, akartam hajlékot építeni a Belvárosi Színházban, minekutána ezt már négy évvel azelőtt az Új Színpadon, az építőmunkások szakszervezetének termében általánosan elismert művészi, de annál kisebb anyagi sikerrel megkíséreltem volt. De, különösen ilyen előzmények után, elképzelhető, hogy a Belvárosi Színház megalapítása sem volt olyan egyszerű, aminőnek talán ma látszik. Csodálatos, de egyetlen pénzemberre sem gyakorolt valami különösebb vonzó hatást, ha azt mondtam neki : uram, én tiszta és magasrendű színházat akarok csinálni, olyat, amilyenre Strindberg színházi vállalkozója ráfizetett Stockholmban, Ibsené Krisztiánában és az enyém Budapesten; ide a pénzzel, a művészet szent nevében! Nem. ennek a programnak számukra nem volt semmi szex appeal-je. A szíves olvasó nem gondolkozott még azon, hogy mikép, mikép nem, de szeretett fővárosunk talán az egyetlen nagyváros, ahol még soha nem akadt egyetlen színházi mecénás sem, sein arisztokrata, sem plutokrata, soha senki, aki azt ambicionálta volna, hogy pénzt ad jó színházra, kizáróan művészi célú színházra, á fond perdu? A Nemzeti Színház alapító nagyurait nem számítom ide, mert az ő áldozatkészségük nem művészetpártolás,hanem hazafias áldozatkészség volt. A Belvárosi Színházhoz csak fárasztó, sőt ravasz kerülővel juthatott el az a lelkes fiatalember, aki égett a vágytól, hogy művészi céljait és a magyar kamaraszínházat megvalósítsa. Az Andrássy-úti Nagy Endre-kabarét gazdája 1914-ben átadta Medgyaszay Vilmának, aki egy év alatt megúnta az igazgatói gondokat és a kabarét eladta egy fürge üzletembernek, akinek barátai annyit beszéltek az T j Színpadról, hogy engem szemelt ki igazgatónak. Kissé habozva fogadtam az ajánlatot, a kabaré nem az én vonalamon feküdt. De nemcsak nekem volt ez a véleményem. Csakhamar megéreztem, anélkül, hogy megmondták volna, hogy a kabaré szellemi irányítói. írói, muzsikusai is meglehetős idegenkedéssel fogadnak. Harsányi Zsolt. Gábor Andor, Szirmai Albert szemmelláthatóan valami nagyképű, nehézkes színpadi embert vagy pláne elméleti színháztudóst láttak bennem, féltették tőlem a kabaré könnyű múzsáját. Elméleti könyvet írtam a színpadművészetről, vérfagyasztó Strindbergeket játszottam, mindez nem volt valami jó ajánlólevél a kabaré felé. Valahogy meg kellett mutatnom, hogy megállom a helyemet és döntő bizonyíték ezen a téren csak egy van: a siker. A Koronaherceg-utcában AZ ELSŐ ÉV nagyon szép eredménynyel zárult. Kicsinek bizonyult a színház a közönség befogadására. Akkor épült egy új ház és benne egy színházterem a Koronaherceg-utcában, melynek ma Petőfi Sándor-utca a neve. Kétszáz személlyel több fért el benne és ez a körülmény nagyon tetszett a színház pénzemberének. Annyira, bogy kibérelte és igazán nagystílű, tekintélyes befektetéssel, berendezte a Belvárosi Színházat. (Az első évben még Modern Színpad volt a neve.) Színház a Belvárosban? Akkor minden színházi ember, de mindenki képtelenségnek minősítette ezt a gondolatot. Óva intettek Beöthy László és Faludi Jenő is. t zletzárás után a Belváros teljesen kihalt, a Belvárosnak csak nappali közönsége van, még a kávéházak is üresek itt vacsora után. (A Belvárosi Színház azután kétségtelenül nagy fellendülést is hozott az egész városrésznek.) Nekem tetszett a dolog. Ez a választékos és csendes vidék nagyon illett egy finom kis kamaraszínház keretének. És én úgy figyeltem meg, hogy a színház közönsége nem a környékéből áll, a pesti közönség mindenütt megkeresi azt, amit látni akar. Az elgondolás az volt, hogy az Andrássy-úti színházat, azt a műfajt, amely itt kialakult és bevált, mint féltett palántát, gondosan áttelepítjük a Belvárosba. Ez volt tudniillik a pénzember elgondolása. De nem az enyém. Az új helyiség már valóságos kis kamaraszínház volt, sőt egyik legszebb színháza ennek a városnak. Ha akkor azt mondtam volna, hogy én ott rendes, háromfelvonásos színházat akarok csinálni, akkor megijedt és talán megszaladt volna a vállalkozó. Hát átmenetnek elfogadtam az áttelepítés elvét. De, minden siker és rentabilitás ellenére, még egy éve sem voltunk az új helyiségben, az első kínálkozó alkalommal szépen átcsúsztam a háromfelvonásos kamaraszínház műfajába. A derék vállalkozó kicsit megszeppent, de engedett, mert akkor már nagyon bízott bennem. A Belvárosi Színház megnyitása mindenféle kalandos nehézségekkel járt. Először is törvényes akadálya volt annak, hogy egy bérházban színházat nyithassunk, ez volt az első ilyen eset. Sosem tudok eléggé hálás lenni atyai barátomnak, Bosnyák Zoltán akkori belügyi államtitkárnak, aki az ő minden szépért hevülő, örökifjú lelkesedésével gyűrt le minden nehézséget. A Közmunkatanácsnál Némethy Károly államtitkár, a városházán Harrer Ferenc, akkor építésügyi tanácsnok, megértése és színházszeretete volt segítségemre. Nélkülük a Belvárosi Színház sohasem született volna meg. De ez még csak az eleje volt a dolgoknak. A háziúrral a színház életéhez szükséges minden talpalatnyi térért közelharcot kellett vívnom. Itt a Belvárosban drága a telek — hajtogatta szüntelenül. Szerencsére, kínomban felfedeztem, hogy 410