Budapest, 1946. (2. évfolyam)

11. szám - BÁRDOS ARTUR: A 30 éves Belvárosi Színház

A »Lysistrala« zárójelenete Заключительная сцена ис „Лизистраты" Closing scene from "Lysistrata" La scene finale de »Lvsistrate« a szomszéd, kígyótéri házba át lehet törni a falat és így raktárra és irodára is szert lehet tenni. Újabb tűzrendészeti nehézség. Mikor ezen is túl voltunk, következett az a probléma, amely oly hihetetlenül megnőtt azután, hogy hetekig késleltette a színház megnyitását. Felgördül a függöny A VASFÜGGÖNY! Űjrendszerű vasfüggönyt kellett kitalálni, mert a helyi körülmények sem a felhúzását, sem a lesüllyesztését nem engedték meg. Egy fiatal mérnök papíron végre megkonstruálta az egyetlen lehetőséget. Már készen állt a színház, mikor szerelni kezdték a vasfüggönyt. De az új konstrukeió a gyakorlatban sehogysem akart szuperálni. Hiába hirdettük meg kétszer is a színház megnyitását, a vasfüggöny dolga esak nem jött rendbe. Naponta új reménvség és új esalódás. A színészeket természetesen fizetni kellett, de őket sem lehetett irigyelni. Próbákat csak a régi helyiségben tarthattunk és a méretbeli különbségek nagyon zavartak. Csak a harmadszorra hirdetett megnyitás napjának délutánján kaptuk meg a színpadot, egyetlen próbára! Még ma sein értem, hogy a premieren nem történt botrány. A kellő időben még a körhorizont is levegősen, gyönyörű mélykéken, csillagostul, felragyogott. Még bonyolította ugyanis a dolgokat, hogy a monarchia első körhorizontját építettük bele a színpadba. Ennek a körhorizontnak én egyenesen a sztár szerepét szántam. De nem volt világosító az országban, aki ezzel bánni tudott volna, annál kevésbé, mert a vasfüggöny szakadatlan szerelése miatt mód sem volt a kipróbálására. Azon az első és utolsó próbán a mindig derűs és kedves, sohasem hiszterizáló, vagy mint a színháznál mondják : »hisztiző« Mészáros Giza sírógörcsöt kapott és zokogva kiabálta, hogy én csak a másik sztárral : a körhorizonttal foglalkozom és nem az ő játékával . . . Este hétkor volt vége ennek az izgalmas, szörnyű próbának és én már nyolckor ott álltam frakkban a függöny előtt és mondtam a megnyitó beszédet. Olyan halálosan kimerült voltam, hogy állandóan az volt a gyötrő érzésem, hogy beleszédülök abba a sötét lyukba, amit számomra a nézőtér jelentett. Emlékszem, hogy kábulatomban a fényes, estélyiruhás közönségből semmit és senkit nem láttam csak Rippl-Rónai szép, bozontos fejét. Az én drága »Józska« barátomnak pedig az a cudar ötlete támadt, hogy előszedte a vázlatkönyvét és szép kedélyesen méregetett, rajzolgatott engem, aki a függöny előtt szenvedtem. Ez csak még jobban megzavart. Zseniális vázlatán azután rajta volt minden ájultságom és ennek a kitűnően sikerült és mégis oly szenvedéses estnek minden nyomora. A néző, aki szép nyugodtan, estélyi díszének jóleső érzetében beül a zsöllyébe, bizony nem is sejti micsoda őrjítő izgalmak és bonyodalmak előzték meg azt a jelentéktelen tényt, hogy : a függöny fölemelkedik. De lapozzunk csak egy kicsit vissza a krónikában. Nyár volt, Falus Elek és Herquet Rezső már szorgalmasan építették a színházat. Csak még egy valami hiányzott a megnyitáshoz : nein volt megnyitódarabom. Lassan-lassan begyűlt egy-egy kedves kis kézirat : a nagytehetségű, oly korán eltávozott szegény Emőd Tamásunk »Julcsa és Juliette« című életképe, majd Villányi Andor »Attak«-ja. Ez az utóbbi különösen kapóra jött, mert új csillagunknak, a Vígszínháztól elhódított Mészáros Gizának volt benne kitűnő szerepe. Aztán meg egy nagyon tehetséges fiatalembert rejtegettem a színház talonjában. Színiiskolai vizsgaelőadáson láttam meg, megtört öregembert alakított, övig érő szakállal. Nyomban felismertem benne — a siheder-szerepkör legreményteljesebb várományosát. Okos tacskó-szemmel, pisze orral hordozta az övig érő szakállt, szökellő lépéseit kedvtelve néztem : igen, ő az, az új naturburs! Neki — Uray Tivadarnak — is volt szerep az »Attak«ban, aranyos, szemtelen kadét-szerep. Fel is tűnt benne alaposan. A következő szezonra már át kellett engednem a Nemzeti Színháznak. Nem tudtam nem-et mondani Ambrus Zoltánnak, magam is annyira a Dezső Jóskák és Császár Imrék vérbeli utódjának tartottam a fiatal TJrayt. Mondom, lassan-lassan összegyűlt néhány alkalmas darab, de sehol sem láttam még azt, amely gerince lehetne a műsornak. a reprezentatív darabot, mely színházibb irányba lendítené ezt a féligkabarét, félig-színházat, amely most már megnőtt igényekkel egy valódi színház keretében készült elhelyezkedni. A Karolina-eset EGY REGGEL rózsadombi kis lakásomban megszólalt a telefon. Herczeg Ferenc telefonált : volna egy dolga a számomra. Mingyárt el is jön és felolvassa a darabot. Alig egy óra inulva már nagy gyönyörűséggel merülhettem el a legbájosabb magyar kamarajáték: a »Karolina« kecses szépségeiben. Herczeg Ferenc ama ritka írók egyike, akik pompás tudatossággal olvassák fel írásaikat. Megvolt a darab! Komoly irodalmi érték, mégis finom szórakozás. Rokokó gráciája mintha egyenesen az új színház, a Falus és Herquet halványzöld-rózsaszín rokokó-architektúrájába termett volna. ( 411