Budapest, 1946. (2. évfolyam)

6. szám - NAGY LAJOS: Az aquincumi orgona

NAGY LAJOS \/ aquincumi orgona EGY ZIMANKÓS őszi napon estefelé, mikor már éppen le akartuk tenni szerszámainkat, három méter mélyben ásva, a föld zöldes színű patinanyomokat mutatott s látható lett egy bronzcsőnek az oxidálás miatt félig alaktalan külseje. A munkát folytattuk gyertyafény mellett is, mert földbeomlástól kellett tartani. A fejünk felett tornyosuló fekete felhők éjszakai záporral fenyegettek s a föld mélyében rejtőző még bizonytalan rendeltetésű bronzlelet teljes elpusztulásával számolhattunk. Izgatott kíváncsisággal kísért munkánk eredményeképen éjfél felé napvilágra, illetve holdvilágra hoztuk az antik világ eddig egyetlen ismert orgonájának maradványait. Az aquincumi orgona megtalálása tisztázta a római világ legnagyonbbméretű hangszerének sokat vitatott kérdését. A két kis pompeji egysípsorú hangszert nem tekinthetjük igazi orgonáknak, azok csak nagyobb syrinxek. Az a szédületes fejlődés, amit ez a hangszer befutott már a középkorig is, mikor a 14. században Guillaume de Mauchaut »/a reigne des instruments«nak nevezi, egyedülálló a zene történetében. 1931-ben az aquincumi polgárváros leégett tűzoltósági székházának pincéjében lezuhanva találtuk. A feliratos, itt közölt bronztáblája az ajándékozás tényét is megemlíti. Gaius Julius Viatorinus, a colonia rangra emelkedett Aquincum város tanácsának tagja, volt rendőrfőnök és a tűzoltóság parancsnoka (praefretus cnllegii centonariorum) ajándékozta testületének e , hydra-1, Modestus és Prohns consulsága idején. Kr. u. 228-ban. Orgonánkat a lűzőrség helyiségében tartották, hogy szolgálati idő alatt el ne aludjanak, hanem az orgona hangjai mellett vigadva, éberen őrködjenek. Belizár, Justiniánus hadvezére is parancsba adta ki, hogy az éjjeli őröket orgonajátékkal kell védeni az elfáradástól. A FELFEDEZÉS jelentősége, hogy sikerült az összeégett maradványokból rekonstruálni egykori kinézését és technikailag tisztázni szerkezetét. Bemutathatjuk azt a fejlődési fokot, melyet elért e hangszer felfedezésétől, az alexandriai Ktesibiosnak a Kr. e. 3. században készített alkotásától Kr. u. 228-ig. Az aquincumi orgonáról szóló könyvemnek, mely a főváros kiadásában 1934-ben jelent meg, elég nagy külföldi visszhangja volt. Kellő értékre szállította alá az antik auktorok sokszor túlzásbamenő, fantáziájuk csillogtatásával elképesztő leírásait. A Hieronymus neve alatt szereplő későbbkori koholmány szerint az orgona fújtatója két elefánt bőréből készült és 15 kovács fújtatja ; 12 bronzsípjának a hangja a mennydörgéshez hasonlít, ezer lépés körzetben jól hallani, amint a zsidók jeruzsálemi orgonáját az Olajfák hegyéig, sőt azontúl is hallgathatják. Cicero a hydraulist, víziorgonát, érzékreható izgatószemek veszi, a res voluptariae osztályába sorozza, együtt említi a pikánsízű hallal, a virágok illatával, a füstölők szagával. A víziorgona hangjaival szembehelyezi Platón hangjait, melyek nemesebb kedélyhangulatot ébresztenek a fül számára. Ammianus Marcellinus neves történetíró a 4. század végén keservesen panaszkodik. hogy már csak kevés házban foglalkoznak komoly tanulmányokkal, melyek pedig korábban kiváló és jóhangzású nevet szereztek maguknak. Csak a látványosság és zene kell. a filozófus helyét elfoglalta az énekes, a szónokét a színész. A könyvtárak, mint a sírok be vannak zárva s e helyett víziorgonákat és óriás méretű lírákat konstruálnak. Jellemző nagyon Sidonius Apollinaris Agricolához intézett levelének az a részlete, mely a nyugati gótok királyának. II. Theoderichnek életmódjáról számol be, aki bár a zenének barátja, de lakomáinál a víziorgonát zenészekkel és énekesekkel nem tűri. Azt akarja ezzel mondani, hogy eltér a rendes szokástól, s valóban a későbbi korban az étkezéseknél elmaradhatatlan és túlzott zene már a vendégek idegeire ment. A NÉPVÁNDORLÁS viharaiban tűnt el Nyugaton az orgona. Nem találkozunk sem ábrázolásával, sem említésével. 757-ben tűnik fel ismét, mikor Konstantinos Kopronymos, a nagy képromboló bizánci császár egy légfujtatós orgonát küldött ajándékba Pippin frank királynak, akivel családi kapcsolatot óhajtott létesíteni. Nagy Károly korától kezdve görög minták után indul el az orgona másodvirágzása. Keleten azonban megmaradt, de ott fejlődése nem volt olyan gyorsütemű. A keresztény istentisztelet kezdetben idegenkedett az orgonától, mint általában a hangszerektől. Ez az orgonával szemben annál is inkább indokolt volna, mert hiszen a véres gladiátorjátékok színhelyén, az amphitheatrumokban, színházakban, a martírok vérével bőven öntözött arénában a viadalok kísérője és jelzője volt. A világi orgiáknál és lakomáknál állandóan szerepelt, mint arról az antik írók és költők a legváltozatosabban beszámoltak. Igen jellemző Nero bizalmas barátjának, a semmittevésnek, a kifinomodott fényűzés nagymesterének és az ízlés bírájának (elegantiae arbiter). Petroniusnak szatírája, melyben a meggazdagodott, felszabadult rabszolga, Trimalchio lakomáját írja le ; megismerteti velünk a húsfelszeletelőt, aki a zene hangjára illegetve magát, úgy vágja fel a sültet, hogy mindenki egy gladiátorra gondol, aki víziorgona mellett viaskodik. r 233