Budapest, 1946. (2. évfolyam)

2. szám - BÓKA LÁSZLÓ: Pesti utcák éneke

Nem látni, nem hallani, ágyba bújni, régi könyveket olvasni. A vendégeknek inkább én mesélek, mert röstellem bevallani, hogy részint nem hiszek nekik, részint nem értem őket. Hazafelé jövet kaptam az első leckét. Harminc pengőt rejtegettem kenyérzsákom átalvetőjében, hogy ne érkezzem üres kézzel. Mellettem két beszerzőkörútról hazatérő libás-kacsás siheder osztozik : »most mi a nyavalyát kezdjek ezzel a rongyos százhatvanezer pengővel« — mondja az egyik kinaiul. A harminc pengőt szégyenlősen bedobtam a fürdőszoba kályhájába, amint hazaértem. Nem látni, nem hallani, ágyba bújni. . . de már az ötödik napon, még lázasan, zúgó füllel kimerészkedtem az utcára. Város, hazudj, ha mersz ! Hideglelősen tapasztaltam, hogy nem hazudik. Lakásom tárt falakkal fogadott, könyveimet a szél lapozgatta. Buda és Pest szakított, a kézfogás, amire Széchenyi rávette őket, nem érvényes többé, az együgyű fahidak békítő gesztusa ideig-óráig, jegek zajlásáig tarthat. A Gellérthegy leégett, csak kopár sziklái maradtak meg. A Vár egyetlen sebhely. Léptenként új rettenet. A ház, mely felé ismerősen sietnél, nem ház többé, csak színfal. Homlokzata mögött üres. A kávéházra, melyben összeesküdtél a halál ellen, hat emelet zuhant: a könnyű asztalok csak a feketéscsészék porcellánsúlyát s a versek álomterhét bírták, az elpusztult otthonok alatt elmállottak. Nyugodtan mult időben beszélhetsz az utcákról, melyeken lábod tapod. »Ez volt a Margit-körút« — mondom hideglelősen még mindig. És akkor megszólal valaki melletted. Talán az asszony, aki járni tanít. »Most már istenes, de láttad volna egy-két hónappal ezelőtt! Csak az út közepén volt egy autónyi járóka, körül embermagasan rom, lóhullák. autócsonkok . . .« Elszégyeled magad, A hajdani Margit-körúton csilingelve fut a villamos. S mintha csak most nyílna ki a szemed, új érzékenységgel nézel körül. Az egyik háztetőn fiatal akrobaták nyaktörő mutatvánnyal szórakoztatnak : hivatásos cserepezőket megszégyenítő ügyességgel foltozzák a ház sérült tetejét. A pompás központi fűtéséről híres budai bérház tűzvészt imitál, barnás-fekete füstbe burkolódzik. De nem jönnek szirénázva a tűzoltók, sőt a régi irigy pillantást látod felcsillanni a járókelők szemében : a ház fala itt is, ott is kiluggatva, parányi kürtők könyökölnek ki pipázva belőle. »Fűtenek« — mondja elismerően kísérőd. »Fűtenek« — mondják a járókelők, — »Istenem, ki hitte volna, hogy itt még valaha lakni lehet!« Fűtenek, fűtenek, mondogatom utánuk én is, mint aki megtalálta a varázsszót. Felkapaszkodom a Kút-utcán, a parányi vendéglőlőbe. Olyan, mintha sohasem lett volna háború a világon. »Milyen szerencse, hogy ilyen épen megmaradt!« — gratulálok a tulajdonosnak. »Bizony« — hagyja rám — »szerencse, hogy csak a tető ment le, de mi még a pincében elhatároztuk, hogy amint fel lehet jönni, azonnal rendbehozzuk, hogy ne pusztulj on tovább. Tetszik tudni, a tető a legfontosabb. . .« Nem hallgathatom tovább. Elképzelem őket a kis földszintes ház pincéjében, mikor éppen »lemegy« a 66