Budapest, 1946. (2. évfolyam)

2. szám - BÓKA LÁSZLÓ: Pesti utcák éneke

BÓKA LÁSZLÓ PESTI UTCÁK ÉNEKE S zalay Lajos rajzaival Nec fera caerulea domuit Germania pube Parentibusque abominatus Hannibal ( Horatius ) Mintha idegenvezető tétova külföldieket kalauzolna, úgy vezetett ki az orosz őr Budapestről, 1945 január 15.-én, a korasötét alkonyatban. Jobban ismerte a járást szülötte városomban : ő már ilyennek ismerte meg, romvárosnak. Szorongva botorkáltam utána s a Keleti pályaudvar messzevilágító tüzfényében találgattam, hol járhatunk. Földhözfagyott hullák, gránáttölcsérek buktatói közt tántorogva, hiába kérdeztem a házakat is. Homlokuk betört, ablakszemük kiégve, vak odvakkal hallgatott. Pedig csak öt napja éltem az óvóhelyek patkányéletét s nem ismertem rá a városra. Pedig. . . ahol most botorkálunk,erre jártam valaha iskolába, ezen a téren vesztettem el Istent, ezen az utcasarkon vártam Évát. itt közölte velem Mátrai Laci, hogy véleménye szerint az angol realista regény. . . itt, ahol hóba süppedve holtak nyújtóznak, hol félrecsúszott háztetővel, részegen dülöngélő épületek között üli néma farsangját a halál. Csak a csizmánk csikordult a havon s egvre biztonságosabb távolból csattogtak az aknák. Vecsés kiégett főutcáján, a letaglózott ceglédi pályaudvaron, semmibe ívelő, felrobbantott román hidak láttán, mindig a pesti látomány kísértett. Vezeklő zarándokutamon valahányszor új sebe tárult elém a szörnyű középeurópai földnek, mindig a fájó Pestre haraptam összekoccanó fogammal. Irigyen néztem Brassó barna tornyait, s találgattam : térdre rogyott-e a szörnyűség előtt a Mátyás-templom tornya? Mikor a moldovai porsodró szél elől barakomba bújtam, józsefvárosi, ferencvárosi, óbudai munkások bogárhátú házacskája kísértett, a macskaköves, oleánderes udvarok verkliszava sírt fel : jut-e nekik legalább egy ilyen barak deszkabiztonsága, a munkából megtérőknek? Kilenc nehéz hónapon át hordtam ki a rommálőtt Budapest torzképét. És mikor immár hazafelé dohogott Predeál kaptatóján a vonat, hideg rémület markolta meg szivemet : a viszontlátás vonzó iszonya. Most látni fogom hát. Nem alkonybaborult téli sötétben, hanem az ősz éles nappali fényében. Minden sebe feltárul előttem. Nekem ez a város nem tud életet hazudni, mint ahogy anyám szemében is előbb látom meg a betegséget, mint a doktorok röntgen-tekintete. Félelemben s kínban fürödve gyötörtem magam a könnyen nekirugaszkodó, de hamar kifúló, soká pihenő tehervonaton. Régi plakátok gúnyos képe rémlett fel előttem : Budapest fürdőváros! Igen, vérben fürdő város, romváros, halálváros. Most látni fogom hát. Meghallom vallomását s ha hazudna. . ., majd megfelelnek az őrzők. Krúdy sírja. Kosztolányi versei, Karinthy szelleme. Belebetegedtem a hazatérésbe. Nem látni, nem hallani, ágyba bújni, becéztetni magam. Az ablakon, üveg helyett, gyöngyös fényű papiros, csak a napsugarat engedi át, a város képét nem. 65