Budapest, 1946. (2. évfolyam)

12. szám - KÁRPÁTI AURÉL: Jacopo meséje (Elbeszélés)

amely észrevétlenül olvadt össze a boltozatról lógó bronzcsillár gyertyáinak halvány pirosságával. Jacopo a baloldali ablakfülkében egy egyeneshátú, faragott szék támlájához támaszkodott. Arca fáradt volt s elárulta, hogy már nem olyan fiatal, mint általában hitték. Vele szemben, az ablakpárkányra könyökölve ült a grófnő, ölében egy hervadó sárga rózsával. Jacopo hosszan nézte az asszony finom arcélét. — Ha mindenáron akarja, — kezdte csendesen — megmondhatom. Én tudom, hogy várt rám, itt, ennél az ablaknál. Tudtam, hogy sokszor nézi innen a dombot, amely mögül most fölkelt a hold. Rám várt. Tudtam. Azért jöttem el ... Ó, hányan vártak már így nyitott ablaknál, elnézve csendesen a szürkülő estébe. Vártak valakit, aki nem jött el, de akit mégis várni kell . . . Én is vártam így egyszer. Az asszony elmosolyodott s szinte suttogva kérdezte : — És eljött? Jacopo halkan felsóhajtott : — Akit így várnak, az nem jön el sohasem. — De maga, — kezdte újból a grófnő — maga mégis eljött hozzám. Jacopo egy percre elgondolkozott, aztán kissé gúnyosan mondta : — Eljöttem, mert azt akartam, hogy maga legyen az első, asszonyom, aki nem csalódott akkor, amikor a lehetetlenben bizakodott. Én azt akartam, hogy legyen valaki a világon, egyetlenegy valaki, akihez eljött az, akit \ hiába szoktak várni. Emlék|i szik még, ó cara mia, a lagúnák fölött szálló dalra . . . Egy barkarolát kezdett fütyülni, de mindjárt abba is hagyta. Komolyan beszélt tovább : — Én is ültem így, estéről-estére és vártam, szorongva és gyötrődve vártam valakit, akinek el kellett volna jönnie, ha másért nem, hát szánalomból — és aki nem jött el. Nem jött el soha, mert hiszen mondtam, akit így várnak, az sohasem szokott eljönni. A grófnő hirtelen megmozdult. Riadtan nézett Jacopóra. A rózsa lassan lecsúszott ruhája selymén és zizzenve hullott a földre. Tágranyílt, szinte ijedt tekintettel kérdezte. — Hát csak ezért jött el? Csak ezért? Jacopo lehajtotta a fejét : — Ezért. Hosszú, nyomasztó csend ülte meg a termet. Jacopo egyszerre lehajolt s felemelte a leejtett rózsát. Sokáig nézte, aztán visszatette az asszony ölébe. Arcán alig észrevehető mosoly futott át s hangjában egy csepp pajkosság remegett : — Te is szereted a virágot, Bianca? Szereted, ha mindig van a közeledben valami, ami szintén él és ami hamarább hervad el — nálad? Az asszony szemét elfutotta a könny. Ügy érezte, az első szónál sírvafakad. De aztán összeszedte magát : — Köszönöm barátom, köszönöm, hogy eljött. Ha akármiért jött is . . . És mégis, ha nem kérdeztem volna ... ha nem mondta volna meg soha . . . Jacopo vállat vont : — Maga akarta és most sír. Mind, mind ilyenek. Egyformák. Aztán nagyon melegen és szomorúan folytatta : — Nézze, asszonyom, ősz van. És ezután már mindig ősz lesz. Ősszel pedig nem lehet hazudni. A virágbaborult fák hazudhatnak, de ősszel megszámlálják és megmérik a gyümölcsöt. Én mar