Budapest, 1946. (2. évfolyam)

12. szám - KÁRPÁTI AURÉL: Jacopo meséje (Elbeszélés)

tudtam, hogy akárhova mennék is, egészen mindegy. De ide ... ide még hozhatok egy késői sugarat, egy meleg szót, egy mosolyt. Nem jól gondoltam : nem kellett volna eljönnöm. A lehetetlent nem jó megkísérteni. Bocsásson meg, hogy szomorúságot okoztam önnek, grófnő. \ v Az asszony bánatosan ingatta fejét : — Nem kellett volna, nem. Most már nem fogom többé várni. Nem fogom lesni a holdat, mikor a fák ágai közt bujkál. Nem, nem fogok várni már senkit. És ez olyan kegyetlen dolog. Jacopo lecsüggesztett fejjel állt előtte. A grófnő valami régi szerelem visszfényével az arcán nézte, aztán szelíden, vigasztaló hangon mondta : — Magának nem kell ezen bánkódnia. Maga szép, nagyszerű örömöket élt át. Magát sokan, talán nagyon is sokan szerették. Jacopo, üljön ide mellém és beszéljen magáról valamit. Meséljen, hiszen tudja : az asszonyoknak mese kell, hogy megvigasztalódjanak. Jacopo leült, szembe a grófnővel. A hold az arcába szórta halvány fényét és ritkuló, sötét haján ezüstösen csillogott. — Látja, mégsem jöttem hiába. Még tudok egy mesét. Az utolsót, a legszomorúbbat. Cserébe érte azt a hervadó rózsát kérem majd, amelyikre ott a kezében egy könnycsepp hullott az előbb. Hallgassa hát meg. És ne gondolja, hogy mást is akartam vele mondani, mint csupán egy rövid, igénytelen mesét — az illúziók haszontalanságáról. Lassan, akadozva kezdte el: — Volt egyszer egy fiatal király, aki úgy érezte, hogy a világ minden mosolygása az övé lesz egyszer. És ez a király mindig szomorú volt. Egy nap, mikor az erdőn vadászott, egy apró selyemcipőt talált. Fölvette és hazavitte. Elhatározta, hogy azt a leányt fogja feleségül venni, akinek lábára ráillik a kis selyemcipő. El is indult, hogy megkeresse azt a leányt. Sokan kerültek eléje, de egyikük sem merte még csak fölpróbálni sem a kis cipőt és a király tovább ment, tovább keresett. Akadt aztán, aki fölhúzta a selyemcipőt. De az olyan kicsi volt, hogy egyet sem tudott lépni benne. Mások levágtak a lábukból, a király azonban észrevette a hamisságot és keresett tovább. Kutatta az igazit, a Hamupipőkét. Kereste egy évig, két évig, tíz évig és nem találta meg. A homloka épp olyan fiatal és sima maradt, mint amikor elindult, csak a szívében nőtt minden esztendőben egy csúf redő. De este, amikor onnan a domb mögül előjött a hold, még mindig hitte, hogy megtalálja s másnap tovább kereste. És kereste húsz évig ... És akkor . . ; akkor már tudta, hogy sohasem fogja megtalálni Hamupipőkét. Ezért a kis cipőt, a drága, egyetlen kis selyemcipőt — ne nevessen asszonyom, a tragédiák néha bohócsipkában csörögnek — sámfára verette. Igen, sámfára verette, mire azután a cipő, az aranyos kis selyemcipő már fölment egy leánynak a lábára. Sőt egy második, egy harmadik leánynak a lábára is. Egyre több és több leány lábára illett a kis cipő. S most . . . most pedig már fölmegy mindenkinek a lábára . . . Jacopo elhallgatott. Csendesen, szomorúan mosolyogva nézett a grófnőre, aki nem mert fölpillantani. A hold már fönn járt az égerfák csúcsa fölött. A tücskök elhallgattak. Messze, valahol a Rácvárosban kongó óraütés hallatszott. Mindjárt utána a toronyőr panaszos kürtszava. Az asszony hirtelen fölkelt és odaadta a rózsát Jacopónak, aki mélyen meghajolt — mint egy órával előbb Kosztjics Száva előtt — és megcsókolta a kezét. Aztán kiegyenesedett és nyugodt hangon mondta : — S most Isten Önnel, asszonyom. Örülök, hogy a mesém tetszett, bár én magam már nem sajnálom úgy azt a szegény bolond királyt. Csak nagynéha, este, mikor a hold fölkel, ott a domb mögött. Isten Önnel. És ha egyszer eszébe jutna lázadozni a sorsa ellen, jusson eszébe az is, hogy akinek minden vágya betellett, semmivel sem gazdagabb annál, aki mindig hiába vágyakozott. Mert higyje el, csak az éri el azt, amit akar, aki . . . aki sámfára vereti a kis selyemcipőt . . . Még egyszer meghajolt. S mikor a csillár felé fordult, látszott, hogy a hold ezüstje ott maradt a hajában. Lépése lassú volt, öreges, mint a köszvényeseké szokott lenni s feje a vállai közé roskadt. Átment a termen, az ajtó becsapódott utána. Az asszony az ablakpárkányon keresztbetette a karját és ráhajtotta a fejét. Egész testében reszketett. Nem lehetett tudni, ó, ezt sohasem lehet egészen bizonyosan tudni az asszonyoknál, — hogy sírt-e vagy nevetett? # Két hét múlva Jacopo gonosz és álnok beszédekkel annyira elszédítette Kosztjics Szávát, hogy a szép szerb leány hajlandó volt megszökni vele. Jacopo gyorskocsit bérelt. De amikor a Gellérthegy alá értek, Száva vőlegénye barátaival megtámadta a szökevényeket és Jacopót rövid, retekhámozó késeikkel úgy összeszurkálták, hogy másnap vérébefagyva talált rá egy pesti huszárkapitány. Fölgyógyulása után Jacopo sietve elhagyta Budát és később memoárjaiban meg sem emlékezett a szép Kosztjics Száváról, sem a kis cipőről mondott meséről, 464