Budapest, 1946. (2. évfolyam)

12. szám - KÁRPÁTI AURÉL: Jacopo meséje (Elbeszélés)

KÁRPÁTI AURÉL Hincz Gyula rajzaival C^gy itáliai fiatalember jött Budára 1759 őszén, liogy köszvényét gyógyíttassa a török fürdőkben. A fiatalember előzőleg, különböző vakmerő csínyek miatt, tizenöt hónapig a velencei ólomkamrák lakója volt s onnan, egy felszakított ablakon keresztül, búcsú nélkül távozott. Egy ideig Fiúméban csatan­golt, de kalandok után sóvárgó természete és boká­jában a vasperecek helyén egyre erősebb mértékben jelentkező szaggatás arra kényszerítette, hogy gyors­kocsit bérelve mielőbb Buda felé vegye útját, ahova egy bús októberi estén meg is érkezett. Jacopo — mert ez volt az ifjú neve — a Hadnagy­utcában szállott meg, bizonyos Kosztjics Péter nevezetű szerb kocsmáros házánál, amely a leg­előkelőbbek egyike volt akkortájt az egész Tabán­ban. Zöld utazóládáját a kocsmáros két szolgája nagyokat fújva cipelte utána az emeleti vendég­szobába, a kanyargó, keskeny lépcsőkön, míg a postakocsi dübörögve indult tovább a szálló estébe. A fiatal itáliai mélázó arccal bámult a fehérre meszelt, alacsony szoba ablakából a távolodó por­felleg után. Nyolc óra felé a sötét szobába — ahol a gondo­lataiba mélyedt vendég elfelejtette meggyújtani a vékony faggyúgyertyát — benyitott Száva, a kocs­máros leánya. Elfogódott hangon vacsorázni hívta Jacopót, akinek elegáns ruhája, tollas kalapja, ara­nyozott spádéja és olajbarna arca mély benyomást tett rá megérkezésekor. A fiatalember zavartan mor­mogott pár udvarias szót, aztán világot gyújtott. A gyertya fellobbanó fényében meglepetve, szinte elbűvölten nézte a leányt. Kosztjics Száva csakugyan ragyogó jelenség volt kékesfekete, dús fürtjeivel, csodásan tiszta, fehér, ovális arcával s parázsló, nagy, szemeivel, amelyeknek mélyén valami titok­zatos szláv mélabú sötétlett. Termetének könnyed szépségét a' tarka rácviselet^sem rontotta. Még kevésbé a nyakára simuló hamis aranypénzek hármas füzére. Jacopo bókolva hajolt meg előtte, mint egykor Moreau Lujza előtt. A piruló leány keze után nyúlt s hercegi udvarok levegőjében ellesett kecsességgel csókolta meg a leány ujjai hegyét. Száva össze­rezzent a nem várt üdvözlésre. Gúnyolódásnak vette az idegen bókját s szégyenkezve, megbántottan, de nevetve futott ki a szobából. Jacopo csak a föld­szinti ebédlőben látta újra, amikor vacsoránál bort szolgált fel a vendégeknek, az utazó kereskedőknek, meg az öreg köszvényes polgároknak, akik minden­nap masszázskúrát vettek a közeli gőzfürdőben. Jacopo feléje tartotta poharát, Száva duzzogva for­dította félre arcát. Kevés vártatva azonban már mosolyogva nézett a csinos, előkelő idegenre, aki pajkosan hunyorított feléje. Ebben a pillanatban egy másik villogó szempár is elfogta a fiatalember tekintetét. A szoba sötét sarkában Száva vőlegénye, egy csontos arcú szerb óriás ült s most komoran ráncolta össze szemöldökét. Jacopo ezt nem vette észre. De amilyen könnyelmű és meggondolatlan volt egész életében, akkor sem törődött volna vele, ha véletlenül odapillant. Vacsora után nyakába kanyarította százgallérú kurta köpenyét. Kalapját szemére húzta és megindult fölfelé, a Hadnagy-utca gödrös kövein. Olykor, pár pillanatig megpihentette sajgó lábát. Az első utca­keresztezésnél átvágott jobbra s a Naphegynek vette útját. A lejtőn egy magányos, barokkstílben épült villa fala fehérlett a homályban ; az olasz grófnő háza. Jacopo arcára újra kiült az a mélázó vonás, amely előbb is, mikor a távozó postakocsi után nézett, ott borongott ajkai körül. Egy régi, kedves női arc bukkant fel emlékezetében. Velence utcáin találkozott először vele, sok év előtt. Azóta sem gondolt rá s most mégis úgy érezte, ez az arc volt hosszú utazásának célja. A villa ajtaja előtt megrántotta a csengőt. Nem­sokára kinyílt a kis vasrostélyos ajtó. Jacopo sietve, türelmetlenül lépte át a küszöböt. Pár perc múlva ott állt szemben a grófnővel, egy nehéz tölgyfaburkolatú teremben. A színesüvegű, ólomkarikás ablakok kitárva pihentek. Az ég mély­kékjére, messze, a horizont felé vörhenyes pára­tömegek tolakodtak, amelyekben lassan úszott föl­felé a telihold, mint óriási tüzes rézgömb. A lankás alján hosszú árnyékok hasaltak végig, egyre összébb zsugorodva az égerfák tövében. A tücskök még szól­tak, lassú el-elakadó koncertben, de az erősödő hold­fényben látszott, hogy már mindenhez hozzáért az október rozsdás keze. A mezőn túl a krisztinavárosi templom karcsú tornya feketedett. A teremben csak az ablakfülkék előtt szállongott ezüstös homály, 462

Next

/
Oldalképek
Tartalom