Budapest, 1946. (2. évfolyam)

12. szám - KÁRPÁTI AURÉL: Jacopo meséje (Elbeszélés)

KÁRPÁTI AURÉL Hincz Gyula rajzaival C^gy itáliai fiatalember jött Budára 1759 őszén, liogy köszvényét gyógyíttassa a török fürdőkben. A fiatalember előzőleg, különböző vakmerő csínyek miatt, tizenöt hónapig a velencei ólomkamrák lakója volt s onnan, egy felszakított ablakon keresztül, búcsú nélkül távozott. Egy ideig Fiúméban csatangolt, de kalandok után sóvárgó természete és bokájában a vasperecek helyén egyre erősebb mértékben jelentkező szaggatás arra kényszerítette, hogy gyorskocsit bérelve mielőbb Buda felé vegye útját, ahova egy bús októberi estén meg is érkezett. Jacopo — mert ez volt az ifjú neve — a Hadnagyutcában szállott meg, bizonyos Kosztjics Péter nevezetű szerb kocsmáros házánál, amely a legelőkelőbbek egyike volt akkortájt az egész Tabánban. Zöld utazóládáját a kocsmáros két szolgája nagyokat fújva cipelte utána az emeleti vendégszobába, a kanyargó, keskeny lépcsőkön, míg a postakocsi dübörögve indult tovább a szálló estébe. A fiatal itáliai mélázó arccal bámult a fehérre meszelt, alacsony szoba ablakából a távolodó porfelleg után. Nyolc óra felé a sötét szobába — ahol a gondolataiba mélyedt vendég elfelejtette meggyújtani a vékony faggyúgyertyát — benyitott Száva, a kocsmáros leánya. Elfogódott hangon vacsorázni hívta Jacopót, akinek elegáns ruhája, tollas kalapja, aranyozott spádéja és olajbarna arca mély benyomást tett rá megérkezésekor. A fiatalember zavartan mormogott pár udvarias szót, aztán világot gyújtott. A gyertya fellobbanó fényében meglepetve, szinte elbűvölten nézte a leányt. Kosztjics Száva csakugyan ragyogó jelenség volt kékesfekete, dús fürtjeivel, csodásan tiszta, fehér, ovális arcával s parázsló, nagy, szemeivel, amelyeknek mélyén valami titokzatos szláv mélabú sötétlett. Termetének könnyed szépségét a' tarka rácviselet^sem rontotta. Még kevésbé a nyakára simuló hamis aranypénzek hármas füzére. Jacopo bókolva hajolt meg előtte, mint egykor Moreau Lujza előtt. A piruló leány keze után nyúlt s hercegi udvarok levegőjében ellesett kecsességgel csókolta meg a leány ujjai hegyét. Száva összerezzent a nem várt üdvözlésre. Gúnyolódásnak vette az idegen bókját s szégyenkezve, megbántottan, de nevetve futott ki a szobából. Jacopo csak a földszinti ebédlőben látta újra, amikor vacsoránál bort szolgált fel a vendégeknek, az utazó kereskedőknek, meg az öreg köszvényes polgároknak, akik mindennap masszázskúrát vettek a közeli gőzfürdőben. Jacopo feléje tartotta poharát, Száva duzzogva fordította félre arcát. Kevés vártatva azonban már mosolyogva nézett a csinos, előkelő idegenre, aki pajkosan hunyorított feléje. Ebben a pillanatban egy másik villogó szempár is elfogta a fiatalember tekintetét. A szoba sötét sarkában Száva vőlegénye, egy csontos arcú szerb óriás ült s most komoran ráncolta össze szemöldökét. Jacopo ezt nem vette észre. De amilyen könnyelmű és meggondolatlan volt egész életében, akkor sem törődött volna vele, ha véletlenül odapillant. Vacsora után nyakába kanyarította százgallérú kurta köpenyét. Kalapját szemére húzta és megindult fölfelé, a Hadnagy-utca gödrös kövein. Olykor, pár pillanatig megpihentette sajgó lábát. Az első utcakeresztezésnél átvágott jobbra s a Naphegynek vette útját. A lejtőn egy magányos, barokkstílben épült villa fala fehérlett a homályban ; az olasz grófnő háza. Jacopo arcára újra kiült az a mélázó vonás, amely előbb is, mikor a távozó postakocsi után nézett, ott borongott ajkai körül. Egy régi, kedves női arc bukkant fel emlékezetében. Velence utcáin találkozott először vele, sok év előtt. Azóta sem gondolt rá s most mégis úgy érezte, ez az arc volt hosszú utazásának célja. A villa ajtaja előtt megrántotta a csengőt. Nemsokára kinyílt a kis vasrostélyos ajtó. Jacopo sietve, türelmetlenül lépte át a küszöböt. Pár perc múlva ott állt szemben a grófnővel, egy nehéz tölgyfaburkolatú teremben. A színesüvegű, ólomkarikás ablakok kitárva pihentek. Az ég mélykékjére, messze, a horizont felé vörhenyes páratömegek tolakodtak, amelyekben lassan úszott fölfelé a telihold, mint óriási tüzes rézgömb. A lankás alján hosszú árnyékok hasaltak végig, egyre összébb zsugorodva az égerfák tövében. A tücskök még szóltak, lassú el-elakadó koncertben, de az erősödő holdfényben látszott, hogy már mindenhez hozzáért az október rozsdás keze. A mezőn túl a krisztinavárosi templom karcsú tornya feketedett. A teremben csak az ablakfülkék előtt szállongott ezüstös homály, 462