Budapest, 1946. (2. évfolyam)

12. szám - OTTLIK GÉZA: Virrasztók (Elbeszélés)

— Vigyél magaddal! —• suttogta Katalin. — Hát nem érted! Karla tért vissza az üres hamutartókkal s Cholnoky nem tudott felelni, ha akart volna sem. Hátradőlt és beleszívott a szivarjába. A szivar már csak csutka volt, tüzes csutka, a parázs perzselte az ujjait s ez most jól esett neki. De olyan keserves erő támadt egyszerre a kezében, hogy akaratlanul szétroppantotta a szivart. Eszbekapott és levette végre a szemét Katalinról. Ügyetlenül kapargálta a díványra hullt parazsakat. Kopogás hallatszott. A kislány eloltotta a villanyt és nyilt az ajtó. Kis szünet után Szomor hangja szólalt meg. — Gyújtsd már meg végre! Az orvos tétován hunyorgott a fénybe. — Nem értem — motyogta tanácstalanul. Idegesség látszott rajta. Ez annyira szokatlan volt, hogy Cholnoky megdöbbent, felállt, feléje lépett. - Úristen — mondta fellobbanó részvéttel. — Úristen, csakugyan, mire várunk mi itt? Rátette a kezét Szomor vállára. -— Igazad van Péter. Ezt már én sem értem. Felkiáltott és odavágott az orvos vállára. — Dehát miféle nép ez! A másik hátrált, kelletlenül ráncolta össze a szemét. — No. Ne heveskedj öregem, ne heveskedj. A csillagász szótlanul kezdett járkálni föl-alá. Behunyta a szemét. Az éjszaka nyirkos, zizegnek a sürgönydrótok, gondolta. Feketék az ablakok, feketén futnak az utcák, feketén hallgatnak a bérkaszárnyák. A városlakók ismernek itt minden sikátort, minden vakudvart, minden könyökutcát. S jel se villan : mély némaságban százezrek mozdulnak meg, villanyosság suhan át a köveken, csak a szempillák rezdületlenek. S egyszerre veszedelmes erdővé válik ez a nagy erdő. Kőkorlátra fut egy szürke páncélkocsi, csobban a víz. Szakadni kezdenek a rézhuzalok. Mi az? Mi van? Három árnyék nem áll meg a kiáltásra, nem dől el a lövésre, aztán innét, onnét, amonnét kopogni kezdenek a láthatatlan kicsi géppuskák. Lesöprik az idegen őrséget, gyullad a tűz, csörren az üveg és nem segít már sem páncél, sem böleseség, szabad a folyosó. Szabad az udvar, szabad az épület. Honnét jöttek? a városuk köveiből bújtak elő! jöttek a Szentkirályi-utca pincéin át, jöttek a lovarda falain keresztül, jöttek papucsban, revolverrel, esőkabátban. kisfejszével s a Sándor-utea torkolatában már nőnek a torlaszok s már védik a felpúpozott macskaköveket, hogy szép króm mikrofonjukon át Budapest polgárai tudtára adhassák a világnak, hogy kezükbe vették sorsukat . . . * * * — Most hány óra van, most hány óra van? — kérdezte Szomor. — Mit akarsz? — Gyere velem, Gábor. Lemegyek Horváth Liviuszhoz. — Ugyan . . . — »Igen, — mondta Szomor, — ideges vagyok«. De már nem látszott rajta, hogy ideges lenne. Egy revolvert szedett ki fiókjából, megnézegette, visszadugta tokjába és belesüllyesztette a hátsó zsebébe. — Csakhogy én nem bocsátok meg nekik — mondta Cholnoky. — Mit mondasz? — Az orvos hangja szórakozott volt. — Késő, azt mondom. — Cholnoky motyogott. — Azt mondom, hogy nem tudok megbocsátani, nincsen meg ez a képességem. — Ne átkozódj — mondja az orvos. — Te a fellegekben jársz. Te tüstént megsértődsz és visszavonulsz, ho nem minden úgy történik, ahogyan szeretnéd. — Nem minden? — nyomta meg a szót a csillagász csodálkozva. Szomor is letette a táskát a kezéből és eléje lépett. — Nem ismered a valóságot — mondta határozottan. — Ne legyünk együgyüek. — Mi a fene. — Igen-igen! A tömeg hajlítható, ne várj tőlük önálló véleményt. Nincsen politikai iskolázottságuk. — Ez az a valóság, amit én nem ismerek? — kérdezte Cholnoky. — Ez, ami elől kitérsz! Sok nehézség lesz, neki kell menni, ez nem regényesség. Szóval jössz velem. — Nem hinném. Most mind a ketten elhallgattak. Hangjukban már érződött a gyülekező indulat. Katalin félretóit egy széket és közéjük lépett. — Mindjárt hét óra — mondta. — Hozok nektek valami ennivalót. Nem mozdult rögtön, megvárta míg az egyik is, a másik is észreveszi, hogy ő is jelen van. Szomor megfordult és kiment a szobából. — Mit csinálsz? — kérdezte Katalin halkan. — Felmegyek az intézetbe — mondta Cholnoky. — Indulj el vele együtt — mondta az asszony nyugodtan, aztán gyere vissza egy negyedóra múlva. Hagyd itt ezt a csomagot, hogyha kell valami ürügy. — A csillagász kéziratkötegére mutatott. Mielőtt elindultak, Szomor csak egyszer szólt Cholnokyhoz, azt kérdezte, ne cserélje-e ki a kötést. A csillagász hümmögött, a fejét rázta. Látta, hogy az asszony, mintegy szórakozottan, felrakta kéziratait az egyik szekrényre. Leemelte csomagját. Már kabátban voltak. Fölösleges az ürügy, gondolta, enélkül is visszajöhet. Féltette ezeket a jegyzeteket. Katalin már nem volt a szobában. Katalin eltűnt már előbb, alig búcsúzott. Tíz lépést sem tettek a szürke, nedves októberi reggelben s Cholnoky vágyakozni kezdett rá, hogy visszaforduljon. Be volt borulva, de nem esett. Sehol egy lélek. A hegyi villamosnak sem volt nyoma se, a megálló kicsi fennsíkja szomorúan didergett a füstölgő ködök alatt. Szomor megállt. — Lemegyünk gyalog. Cholnoky is megállt és kezetnyujtott neki. Az volt a hiba, hogy túl mohón búcsúzott. De nagyon szeretett volna már egyedül lenni. Ismerte az ilyen őszi hajnalokat. Valaha egyszer Katalint megcsókolta a Gellérthegyen s hat hónapra rá a lány eljegyezte magát Szomor Péterrel, régi barátjával. Nem az volt a baj, hogy Cholnoky nem értette ezt, az volt a baj, hogy megértette. Nyilvánvalóan agyrém volt minden. De Katalin beszélni akart vele s egy reggel felsétáltak a Gellérthegyre. — Nézd Gábor, — mondta, — gyere el hozzánk. Tudod, hogy én szeretlek, csak, csak . . . A szó puszta kimondása ostoba hatással volt Cholnokyra, ami ellen semmit nem tehetett, hiába tudta, amit tudott. — Péter azt hiszi, hogy haragszol rá — mondta Katalin. — Gyere hát el, ha nem haragszol rá. — De minek? — Ej! — A lány legyintett, elfordult és eddigi szelíd, hízelkedő arckifejezése megváltozott egy szempillantás alatt. Fojtott ingerültség volt a hangjában: — Az az ostoba. A fejébe vette, hogy haragszol. Nem is tudom, mit akar. Összevesztünk. Cholnoky ebben a pillanatban megértette, hogy csakugyan agyrém volt az elmúlt néhány hónap, s hogy a lány jelenlétében ő ezt mindig újra elfelejti. Most itt állt mellette Katalin, és mégis tudta. Most lefoszlott Katalin arcáról minden őnéki szóló mosoly. Megígérte, hogy elmegy és megbékíti Szomor Pétert. Csak nagyon szeretett volna már egyedül lenni. Vágyott rá, hogy kettesben maradjon a silány kis őszi reggellel. 448