Budapest, 1946. (2. évfolyam)
12. szám - PILINSZKY JÁNOS: Késő kegyelem (Vers) - VIDOR MIKLÓS: Budapest, 1944 március 19 (Vers)
Kis valóságnak érezte az ég fénytelenségét, a növények nedves tétlenségét, a mozdulatlan, lehűlt tájat, de valóságnak. Most is mohón nyújtotta a kezét Szomor felé. Az orvos nagyot lélekzett. Nem fogadta el barátja kezét. Színtelen hangon beszélt. — Szeretném tudni, hogy jössz-e, vagy sem. — Ne haragudj Péter, de — — Nem haragszom, csak felelj, igen vagy nem? Farkasszemet néztek. — Nem — mondta a csillagász. Aztán békülékenyen tette hozzá : — Előbb okvetlenül felmegyek amúgyis az intézetbe, ezeket a jegyzeteket akarom visszavinni. A vaskos csomagot túlzott aggodalommal tartotta a hóna alatt, mintha hímes tojás lenne. Most kissé a teste elé emelte, magyarázóan, védekezően. A féltő gondnak ez az ügyefogyott mozdulata amúgyis mindenkit arra ingerelt, hogy kiüsse hónaalól a csomagot, de ezúttal sebesült karjának ellenszenves ügyetlensége is hozzájárult, hogy Szomor is megtegye azt, amit mindenki megtett volna, minthogy ingerültségében még akkor sem tudta volna türtőztetni magát, ha egyáltalán odafigyel arra, amit csinál. Kiragadta barátja kezéből az iratcsomót, hogy földhözvágja, de a zsineg elszakadt, a csomag kicsúszott a kezéből, mielőtt magasra emelhette volna s a papirok szertehulltak a kavicsokon. Cholnoky letérdelt a földre és kezdte összeszedegetni a lapokat. * * * Húsz-huszonöt percnyire volt ide az intézet, csak sokat kellett kapaszkodni. Cholnoky, amint fölért, leküldte az altisztet a lakására, hogy csomagolja be neki a legszükségesebb apróságokat és hozza fel. Volt itt egy kis szobája, két nagy barnára pácolt könyvszekrénnyel, dívánnyal, íróasztallal. Nyomban lefeküdt és mélyen elaludt. Estefelé az altiszt ébresztgette. — Tanár úr, itt a vacsora. — Mi az? Mi az, Szűcs bácsi? Az öreg egy nagy tálcát rakott le az íróasztalra. — Ha meg nem veti a doktor úr — mondta. — O, köszönöm szépen. Sárga bőröndje egy széken állt. Most már felébredt egészen. Kicsomagolt, megvacsorázott. Megmosta az arcát. Kinézett az ablakon. A felhők szétoszlottak s a sötét égen látszott néhány csillag, az Aldebaran, az Orion dzétája, az Andromédák. Leült íróasztalához, előszedte jegyzeteit, dolgozni kezdett. Olykorolykor felállt, fel-alá járkált. Vagy kiivott egy pohár vizet, mohón nagyokat kortyolva s visszaült, gyorsan firkálta betűit a papirosra. így találta őt a hajnal megint, amikor ezüstösenólmosan derengeni kezdett az ablaküvegen. Megszokta a virrasztást, így élt évek óta. Késő kegyelem Budapest, 1944. március 19 Mit kezdjen, akit elítélt, de fölmentett később az ég, megvonva tőle a halál', mikor már megadta magát? Kit mindenétől üresen talált a szörnyű kegyelem, megsemmisülten, mielőtt a semmi habjaiban dőlt ? Mit kezdjen itt! Közületek talányait ki fejti meg ? Szorongva anyját kémleli : ha elzokoghatná neki ! Fogódzanék akárkibe, de nem lesz soha senkije ! Szeméből, mint gazdátlan ág, Kicsüng a pusztuló világ. Philinszky János Varázsszó nem1 segít, mind zárva a konok reteszek . . . állsz s amit érzel, már rég nein is a kétségbeesés fullasztó és nehéz gyomorkifordító, reménytelen szaga — csak nézed önmagad s józan tekinteted hazudni véled és nem hiszed el neki, hogy te te vagy s agyad nem fogja föl, hogy is kerülhettél ide s vájjon, mi dolgod itt? Vidor Miklós 449