Budapest, 1946. (2. évfolyam)

12. szám - OTTLIK GÉZA: Virrasztók (Elbeszélés)

OTTLIK GÉZA VIRRASZTÓK Medvcczky Jenő tűrajz-iivil (cholnoky ezen az októberi estén szomorú zűrzavarba keveredett. Vasárnap volt. Nyolc óra körül a szervezett csőcselék némi tétovázás után birtokába vette a várost. így bonyolódott tovább a háború. Cholnokv azonban minderről semmitsem tudott. A félkilenckor induló fogaskerekű villamoson jött le a hegyről. Csillagász volt, megtermett, lomha fiú, közel a negyvenedik esztendejéhez. Déltájt fegyverszünet híre futott szét. Ennek megörült. Első dolga volt felmenni az intézetbe, fontos jegyzeteiért. A vaskos iratcsomót augusztusban vitte fel, hogy biztonságba helyezze, mert a politikai rendőrség nyomozói, mialatt fogságban volt, beletúrtak fiókjaiba. Úgy gondolta, hogy most már túl vannak a veszélyen. Éppenséggel nem volt buta ember, hiszen messze, idegen városokban tudták róla, milyen kiváló matematikus. A hegyi villamos befüggönyözött ablakokkal görgött lefelé a domboldalon. Még nem volt háromnegyed kilenc sem. Halvány világosság derengett csak a kocsiban ; egyetlen, fekete hengerkébe zárt villanykörte árasztotta. A kevés utas a sarokba húzódva bóbiskolt. Cholnoky megfoghatatlan mély nyugalmat érzett. A megállóhelyet, ahol bevárták a szembejövő vonatot, nagyon jól ismerte. A pálya parányi fennsíkká szélesedett itt s a kavicsokon túl meredek lépcső következett. Itt kellett leszállnia mindig. Elvadult, lejtős kert végében állt Szomor Péterék háza. Valaha sokat járt hozzájuk, barátságuk derekán. Fiatalok voltak. Aztán teltek az évek és elfelejtkeztek egymásról. Péter okos volt, s ezt lassacskán megunta Cholnoky. Katalin örökké újszülött kislányával bajlódott : ezt is megunta. De világosan emlékezett az alsó kertajtó lassú nyílására, csikorgásának megrögzött dallamára. Vaksötét volt odakint. A villamos már néhány perce vesztegelt velük, noha elhagyták a kitérőt. Egy-egy utas habozva leszállt, nem lehettek már messze a végállomástól. Cholnoky, miután hasztalanul tekintgetett ki az éjszakába, követte példájukat. Ugyan mi történhetett? Iratcsomóját, a cukorspárgával gondosan átkötött csomagot jól a hóűa alá szorította. A sinek mentén hamarosan az útkeresztezéshez ért. Fények mozogtak a ködben. Nehéz gépkocsi fékezett a kórház kapujában. Valami távoli állandó dübörgés hallatszott. Közelebb érve beszédfoszlány ütötte meg a fülét. Aztán a sötét tömegeket is felismerte. Három villamos állt egymás mögött. Előttük, az utcai sínen keresztbe, egy alaktalan óriástest, teherautó, ágyú, tank. Ilyesmi. Emberek ácsorogtak erre is, arra is, egyenruhások, felöltősök, bőrkabátosok s szemlátomást történt valami. Baleset? Cholnokynak nem tetszett az emberek szótlansága. Az úttesten összevissza álltak a személyautók, a katonai járművek s egy csizmás, vállszijjas alak lépkedett közöttük. Cholnoky azon kapta magát, hogy zseblámpa az arcába világít. — No gyerünk. Az igazolványait. A lámpaoszlopnál kis csoport ijedt polgáriruhás férfi álldogált, előttük egy karszalagos suhanc. A fiú intett Cholnokynak. — Ide. Lépjen csak be ide. — Miről van szó? — morogta a csillagász. — Mi az? — Voltál katona, testvér? — kérdezte az idősebbik. — Miről van szó? — A suhanc dühösen hadonászott. — Miről van szó! — Akarsz velünk harcolni, testvér? — kérdezte a másik újra. — Nem — mondta Cholnoky. A suhanc elnémult és előrelépett, feledve a rábízott embereket. — Nem? — Az idősebbik uralkodott magán. — A haza veszélyben van, a legnagyobb veszélyben. Cholnoky vállatvont. — Nem érdekel. A suhanc most odaugrott Cholnoky orra elé és ordítani kezdett. Kihúzta revolverét s idegesen áttette balkezébe. Féktelen ingerültségét szerette volna valamiként lecsillapítani. Rángatni kezdte a csillagász karját. Cholnoky azonban hátrált s nem engedte el a csomagját. A fiú nekiugrott és sikerült kiütnie hóna alól a csomagot. Cholnoky gépiesen hajolt le papírjaiért. Már értette a helyzetet. De látván, hogy a zsineg meglazult s nem fogják hagyni nyugodtan megerősíteni, dühbegurult. I-_.sik hóna alá csapta az iratait és kiegyenesedett. A fiatalember görcsösen fintorogva hajolt feléje s a vállát akarta megragadni. Cholnoky azonban ahelyett, hogy hátralépett volna, előredőlt s szabad jobbkezével állonvágta a fiút. Nehéz, nagy keze volt. A kényelmes, de váratlan ütéstől a fickó hanyatthemperedett, mint egy rongybaba. Cholnoky sarkonfordult és lomha futással iparkodott vissza az úton, fel a kórház irányába. Pisztolylövés dördült fel s nyomban utána egy második. Cholnoky balra fordult, mert a kocsifelhajtónál fények látszottak s el akarta kerülni. Ezután kapott csak észbe. Bal vállát erős ütés érte a lövések pillanatában. Nem állt meg, csak megtapogatta az ütés helyét. Jönnek vájjon utána? Csend volt, lövés sem esett több. A hegyivasút töltése mentén törtetett felfelé, botladozva a köveken. Fújt, lihegett, belt. Koromsötét éjszaka volt. Sehol egy lélek. A kis fennsíkra ért s kifulladva állt meg. Gondolkozni próbált. A nagyváros némán feküdt lenn a völgyben, a folyó két partján. Itt-ott mégis látszott egy-két fénypontocska. Cholnoky arra gondolt, hogy utoljára tizennégy éves korában ütött meg valakit, egy osztálytársát. Zámencsik Bélának hívták, tátottszájú fiú volt. csupa együgyűség és csupa bamba rosszindulat. Cholnoky a folyosón egyszer mellbevágta, Zámencsik nekirepült a vízscsapnak és összeesett. Egy percig mindnyájan azt hitték meghalt. Kellemetlen volt. De Cholnoky számára sokkal kellemetlenebb volt, hogy a szerencsétlen aztán mégis kinyitotta a szemét s olyan esdeklően, olyan riadtsággal nézett fel, hogy részvétet, mocskos és megalázó szánalmat kellett éreznie iránta. 445