Budapest, 1946. (2. évfolyam)

12. szám - OTTLIK GÉZA: Virrasztók (Elbeszélés)

Cholnoky ezután huszonöt évig messze elkerülte az ostoba, a csúnya és az aljas embereket, nehogy meg találja ütni őket s aztán megint éreznie kelljen a velük való emberi közösséget. Odanyúlt a balvállához s halkan felszisszent. Alighanem erősen vérzik, gondolta. Aztán arra gondolt, hogyan is történt a dolog? Aztán arra gondolt, visszamegy az intézetbe. Kihalászott a zsebéből egy cigarettát, szájába dugta, anélkül, hogy rágyújtott volna, s megindult a meredek lépcsőn Katalinék kertje felé. Arra gondolt, hogy be kell kötöztetnie a vállát. Elmosolyodott. Alapjában véve már jóideje semmi másra nem gondol, mint Katalinra^és Péterre. * * * — Te mindig zavarban vagy velem — mondta Katalin. — Igen? — Cholnoky felvonta a szemöldökét. Pislogott. Aztán elkuncogta magát. — Csakugyan! Furcsa. A férfi a kerevet párnái közé süppedt, balvállán, a kabát alatt, keresztül-kasul kötözve rajta volt minden gaze, amit a házban találni lehetett. így ültek már hat órája. Fél négy mult. — Dehogy furcsa — mondta az asszony. — Töltsek? Konyakot kínált, aztán visszafordult a kávémasinájához. Egész éjszaka kávét főzött. Az állólámpa alatt, egy öblös fotőjben Karla kuporgott éberen, Katalin nagy lánya. A balkonajtón kopogás hallatszott. Péter jelezte, hogy be akar jönni s amíg nyitotta-csukta az ajtót, Karla eloltotta a villanyt, nehogy kiszűrődjék a fény. Minden ablak meg ajtó fekete papírral volt beborítva. — Semmi — mondta az orvos. Karla hirtelen ránézett Cholnokyra, úgyhogy az asszony is feléje fordult. — Fáj? — kérdezte Péter. Cholnoky a fejét rázta. — Hát akkor mit vágsz ilyen képeket? — Semmi közöd hozzá, hogy milyen képeket vágok. — Ugyan, Péter, adjál neki egy szivart — szólt az asszony. — Nincs szivarom. — Ne hazudj. — Ne hazudj apa — mondta Karla is. Szomor közben kinyitotta az íróasztala egyik fiókját és odatolt Cholnoky elé egy kövér, gyűrűs szivart. — Semmi nem látszik? — kérdezte a csillagász. — Semmi. Teljes csönd van. Hallgattak. Cholnoky nagyon régen járt náluk utoljára. A nyáron egyszer találkozott Szomorral a Kecskeméti-utcában s az orvos hívta, jöjjön fel hozzájuk valamelyik nap. »Jó« — mondta Cholnoky. Néhány napja szabadult a fogságból. — Hallom — szólt Szomor —, hogy a politikai rendőrség — — Igen, igen — szakította félbe a csillagász. — Félreértés volt, rájöttek, aztán elengedtek. — Félreértés? -— Igen — mondta Cholnoky. Unta ezt a tárgyat. Utálta is. — Hogy vagytok? Hány éves már a kislányod? -— Tizenöt. — A fenét! — Horváth Líviusszal találkoztam a múltkor — mondta Szóm ;>г. — Pesten van? — Igen. Beszélgettünk — tette hozzá Szomor. Horváth Líviusz a csillagász barátja volt, meglehetősen ismert politikus, akinek minden oka meg lett volna rá, hogy ebben az időben ne legyen látható. Az orvost hat-hét évvel ezelőtt mutatta be neki Cholnoky. Úgy emlékezett, hogy nem nagyon rokonszenveztek egymással. — Megadta a címét — mondta Szomor. — Irántad érdeklődött. — Hát felmegyek egyszer hozzátok, Péter — mondta Cholnoky. Azonban nem gondolta nagyon komolyan. S főként nem gondolta, hogy ígéretét ilyen hamar beváltja, s ilyen körülmények között. Így számolt be nekik a sebesüléséről : »Elakadt a fogaskerekű, leszálltam s belebotlottam valami igazoltatásba. Aztán addig lökdöstek, míg megijedtem és kereket oldottam. Lövöldöztek, úgylátszik egy golyó súrolta a karomat«. Katalin aztán keresztkérdésekkel kiszedte belőle a részleteket és ezt mondta : »Egyszóval, inkább szembeszálltál a fegyverekkel is, semhogy egy percet is kelljen töltened közönséges emberek társaságában«. Szomor ezt mondta : »Lehet, hogy a Városmajorban vannak fegyveres alakulataik, de ez nem jelent még semmit. Beszéltem délután Horváth Líviusszal«. 446