Budapest, 1946. (2. évfolyam)

12. szám - MELLER SIMON: A Japán-kávéház művészasztala

csatlakozó fiatalok, a kötelező ugratásokról s az asztal állandó derűjéről gondoskodtak, kivált az aranyos bohém Pólya Tibor, a társaság kedves karikatúristája és Herman Lipót az asztal fáradhatatlan szervező tehetsége és adomáinak krónikása. Az alkotóművészeken kívül a laikusok, főleg művészeti írók és gyűjtők szépszámú csoportja szegődött az asztalhoz. Petrovics Elek, Itália szerelmese, ki akkor még kevés kedvvel, de lelkiismeretes szabatossággal dolgozott a belügyminisztérium törvényszövegező osztályán, a finom mérlegelés s így a »megfontoltság« mestere volt. Jeles íróművész, kinek essay-it a nyelv választékos magyarsága, a meglepő fordulatok bája és az ítélet éleinek gondos leköszörülése jellemzi. Beszéde kissé akadozott, de szaggatott mondatai mégis formásak, aranyos humorú célzásai találóak voltak anélkül, hogy valaha is sértőkké váltak volna. Művészeti, politikai és társadalmi nézetei az utazni és nézni szerető »europäer« magasröptű áttekintéséről tanúskodtak. Az ő hamleti tépelődésre hajlamos természetének mintegy ellenlábasa, Lázár Bélának beteggé nem halványított töretlen agilitása volt. Ösztönszerűen mindig a jó ügy érdekében harcolt és mint írónak, propagandistának és kiállításrendezőnek az új magyar művészet elismertetése körül jelentékeny érdemei vannak. Egyike volt az asztal legélénkebb beszélőinek. Mellette Ernst Lajosnak, ennek a látszólag savanyú és álmos nyárspolgárnak, akit pedig belsőleg a gyűjtés és a játék kettős szenvedélye fűtött, volt legnagyobb szerepe a japánbeli művészcsoport propagálása körül. Jobbára az ő kedvükért alapította az Ernst-Múzeumot, mely modern kiállítási helyiség és magyar történeti gyűjtemény volt különös furcsa együttesben, s amelyre tekintélyes vagyonát ráköltötte. Az ő és Lázár Béla együttes tevékenykedéséhez fűződik a legszebb magyar kiállítások egész sorozata. Molnár Géza, a zeneesztétikus, nagy műveltségével, szellemes összefoglalásaival és folyamatos beszélőképességével gazdagította a gyakori vitákat. Égyidőben elég sűrűn járt oda Szász Zoltán is, ki a paradoxonok zuhatagát öntötte a letorkolt ellenfelek nyakába. Az asztal fehér márványlapjára nem a festők, hanem Nemes Marcell rajzolt legtöbbet, noha rajzolni nem tudott. De hova vezetne, ha mindazokat, akik az asztalhoz jártak, mint az Olaszországban jeles stilistává fejlődött Vedres Márkot, Pállya Celesztint, az ezermestert, Csontvárit, az antinaturalizmus első magyar megszállottját, Kosztolányi Kann Gyulát, az építészfestőt, Jámbor Lajost, Lechner bácsi hívét, Kisfaludy Stróbl Zsigát, a legtörekvőbb »fiatal«-t, Ferenczv Valért, atyja emlékének hű sáfárját stb., stb. — egyenkint akarnók jellemezni ? Kiváló művészek és jeles elmék mindennapos együttléte természetesen meghozta gyümölcsét. A művészek, kik majdnem mind a naturalizmus hívei voltak, árnyalati eltéréseik ellenére is könnyen megértették egymást, hatottak egymásra, megszerették egymást. Olyan magasszínvonalú, gazdag és változatos együttes alakult ki, amilyenre nem volt példa a 19. század magyar festészetében. Az új század olyan ígérettel kezdődött, mely a legvérmesebb reményekre jogosított. A művészasztal szabad köztársaság volt, alapszabályok nélkül, tagfelvétel melynek laikus tagjai a MIÉNK-ben úgy sem vehettek részt, azért egy általán nem vált feleslegessé. Tovább virul, szerető gonddal figyelte első gyermekének, a MIÉNK-nek hamar megszakadt fejlődését. Az asztaltársaságnak, amint már láttuk, számos laikus tagja is volt, talán nem kevesebb, mint művésztagja. A kitűnő művészekkel éveken át való közvetlen érintkezés az írókra és gyűjtőkre, viszont az ezekkel való állandó kapcsolat a művészekre is komoly, fejlesztő és nevelő hatással volt. A lehető legkötetlenebb formák között itt valóságos művészeti szabadiskola alakult ki, ahol mindenki tanító és tanítvány volt egyszerre, ahol az »elmék surlódásá«-nak magas szellemi hőfoka izzott s egész művészeti életünket besugározta. E szabadiskola első növendéke maga Szinyei-Merse Pál volt. Mikor először a Japánba lépett, művészeti kérdésekben még pontosan úgy gondolkozott, mint 1873-ban, mikor Münchent elhagyta. Nem járt még Párizsban, a francia festészetet még nem ismerte, müncheni tanulótársai közül Leiblt alig emlegette és Böcklint tartotta a 19. század legnagyobb festőjének. 0 maga mesélte, hogy Flórenzben, az Uffizi Képtár művészönarcképgyüjteményében hiába keresvén Böcklin képmását, nem voit rest bemenni a képtár igazgatój ához és tört olaszságával számonkérni : »Böcklin il piü grandé pittore del secolo non c'é : perche?« A Japán-asztal révén ismerkedett meg a Budapestre került francia impresszionista festményekkel s asztaltársai csábították ki Párizsba, hol csodálatos lelki rugalmassággal szélesítette ki művészeti felfogását. A naturalista alapelvhez azonban lényegében mindvégig hű maradt. A kávéház sajátos eszmekapcsolására vall az a kedves mondása, hogy a művészetben is úgy van, mint a billiárdjátékban : csupán akkor érvényes a lökés, ha a játékos legalább az egyik lábujja hegyévei érinti a földet. A művészasztal szabad iskolájában fejlődött ki Nemes Marcell tüneményes gyüjtőtehetsége is. Középjó hollandusokból álló szokványos gyűjteményét állította ki éppen a Szépművészeti Múzeumban, mikor ennek révén a művészasztalhoz került. Gyors felfogásával hamar ellesett Ernst Lajos nélkül, sőt elnök nélkül, mert Szinyei csak az odajárók önkéntelen érzése szerint volt a társaság feje, forma szerint par inter pares egyenrangú volt a többivel. Nem is elnökölt soha, sem ő, sem más, nem volt ott szavazás, nem is a többség döntött, hanem a beszélgetések és vitatkozások alapján végül kialakult közös, egységes vélemény. Az asztalt sem nevezték az ő életében soha Szinyei-asztalnak, ezt a megjelölést csak újabban használják, — az egyszerűen a »művészasztal«, vagy még egyszerűbben a »Japán« volt. Ennek az anarchikus kis köztársaságnak művésztagjai csakhamar szükségét érezték annak, hogy komoly szelekció megejtése után formális művészcsoporttá is szerveződjenek. A gondolat természetesen a Japán-asztalnál merült fel, ott folytak a megbeszélések, melyeknek eredményeként megalapították a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Körét, a MIENK -et. Ez végezte el azután azokat a feladatokat, melyekre a szabad asztaltársaság nem volt hivatott : kiállítások rendezését, a vásárlások és díjak méltányos elosztásának szorgalmazását s az új naturalizmus művészetpolitikai helyzetének megszilárdítását. A Japán-asztal, Kisfaludi Stróbl Zsigmond 442