Budapest, 1946. (2. évfolyam)

11. szám - LACZKÓ GÉZA: Szikra-kiadványok

KÖNYYEKRÓL LACZKÓ GÉZA Szikra-kiadványok Az egyes művek külön-külön bírálata — persze, ha jóhiszemű és tárgyilagos — magáról az alkotásról és írójáról ad képet, pedig van egy harmadik tényező is, amely legfeljebb vállveregetést kap a »méltó« vagy »ízléses« kiállításért: a kiadó. Nem árt tehát néha összeszedni egy kiadó kiadványait, seregszemlét tartani fölöttük úgy, hogy nem a szerzőt és művét méltatjuk, hanem azt a kiadói törekvést kutatjuk, amely éppen a kérdéses művek nyilvánosságra hozatala mögött lappang. Nos, ez a törekvés igen sok kiadónál csakugyan lappang, mert van miért lappangnia, más kiadónál viszont nyilván látható. Ez az eset a »Szikrá«-nál. Tizenegy Szikra-kiadású könyv fekszik előttem. Mind a tizenegy az 1946-os évszámot viseli. Az egyiken Lenin jellegzetes arca néz, talán nem is véletlenül, a »jobboldali« távolba, fölmérő, higgadt tekintettel ; a másikon fehér vitorlát csillogtat a távoli kék tenger ; a harmadikon üzbég táj hegyei alatt kisfiú megy szamáron ; azután egy fekete táj, amelyre fehér villám sujt le a fekete égből; majd egy sárga és zöld falusi táj tarka rongyosokkal; a következőn három éhenkórász, amint a háttérben lakmározó pohost nézi; ismét egy alvó kikötő fekete sziluettje ; tovább egy szikrázó gyertyát tartó alvilági alak; megint egy barna tárna csillét toló bányásszal és végül két könyv, amely csak finom tipográfiájával akar hatni. Ezeken a címlapokon lehetetlen felnem ismerni a rajzolói hűséget, amely mintegy előre jelzi a könyv tartalmát, a kiadói ötletességet, bizonyos sokféleséget, amely mégis egy fonálra fűzhető, a művészi törekvést, amely nyomdai gonddal párosulva,külsejében isigyekszik hangsúlyozni a tartalom megbecsülését. A modern könyvkiadás kétségtelenül szakított azzal a régi francia szokással, amely a címlapot csak borítéknak fogta fel s nem folyamodott a tipográfia- és rajzolóművészet segítségéhez a könyv tartalmának kiemelésében. A közönség nyilván eltompult a könyvek áradatában s csalogató cégért kíván. A Szikra ennek a közönség-kívánalomnak eredetiséggel és mértéktartással tesz eleget. Ontja a színes címlapokat, de az utoljára említett két könyvnél még a tipográfia is mintegy visszavonul, a két szerző neve s könyvének címe magáért beszél: Révai József, Marxizmus és magyarság ; Lukács György, Nagy orosz realisták. Révai itt két alakban mutatkozik az olvasó előtt : mint elméleti tisztázó és mint gyakorlati harcos. Ügy is mondhatnám : mint tudós és mint újságíró. Mind a két szerepében merőben más és mégis azonos. Tudósként szerencsés és fölényes kezű kiásója azoknak a nem könnyű helyen fekvő adatoknak, amelyek minden erőszaktétel nélkül tárgyilagos támaszai harcos igazságának. Az adatokat toronnvá tudja építeni, amelynek tetejéről eleve, egy villanásban megtalált igazságát szétkiáltja a világba. A hideg adatok, mint napsütésben a kövek, átfűlnek hite tüzétől. Tudománya egyúttal térítői hitvallás. Nemcsak állít, cáfol is, a dialektika sziporkázásával a nagyvonalú, szinte hadászati »bekerítő« mozdulataival. A mélyből markolja fel az igazságot s a magasba hajítja. Újságíróként a politikai napi adottság felszínéről mint búvár száll alá a mélységbe, ahol olvasója kezébe helyezi igazságát, amely azonos a tudós igazságával. Nem véletlen, hogy cikkei csoportosításában kétszer is szerepel összefoglaló alcímként a »tisztaság« szó : a marxista elmélet tisztaságáért, a demokratikus gondolat tisztaságáért. Harmadik ilyen alcím : Harc közben. Igen, Révai József harcol és tisztáz, akár tudós, akár újságíró. Könyvének nagy tanulsága : nem lehet el a politika, sőt a politizálás sem a széleskörű műveltség biztos alapja nélkül. Lukács György könyve nagyon ismert világba viszi az olvasót : Tolsztoj, Dosztojevszkij és Gorkij művei közé s a terjedelmes tanulmányok során azt bizonyítja az összehasonlító irodalomtörténész és marxista dialektikus minden fegyverével, hogy mégsem ismerjük a három nagy oroszt. Az a szelídsége mögött szilárd és csupán közlő módja mögött rábeszélő okfejtés, amely a szónok és előadó Lukácsot jellemzi, teljes mértékben érvényesül ebben a könyvében. Az olvasó önkéntelenül követi a szerzőt arra a hídra, amelyet a tudás acélanyagából az íróművész eleganciájával íveltet a régi és az új orosz kultúra közé. A három orosz írói nagyságát éppen az adja, hogy valamely nagy és progresszív népmozgalommal voltak emberi és művészi összeforrottságban. Nemcsak példaadásuk hirdeti, hogy az író ne legyen elszigetelt, hanem példájuk bizonyítja, hogy a valódi író sohasem elszigetelt. De vigyázzunk, a forradalmi folyamat olyan gazdag és bonyolult, hogy mélyen elgondolkozhatunk az idézett Lenin-mondáson : »Az igazi paraszt öltött testet Tolsztojban. Paraszti a hangja, az eszejárása. Amig ez a gróf nem jött, addig nem volt igazi paraszt az irodalomban«. Fordítsuk tovább a fényszóró kévéjét. A következő csoport hat magyar szépirodalmi mű, Kovai Lőrinc nagy regénye a nincstelenekről az első háború végétől a második háború végéig, a Fekete vetés; két Nagy Lajos kötet. Falu (kis regény), A három éhenkórász (novellák); Gelléri Andor Endre novellái, Téli kikötő címmel; Déry Tibor korrajza az ostromlott Pest pinceéletéről ; és végül Barabás Tibor műve, Egy bányász élete. A szerzők közt van egy fiatal halott, az élők részint öregek, részint fiatalok. Ami összeköti őket, az a művészi törekvésen kívül az emberi vonzódás az elnyomottak. a szegények küszködése iránt, fekete alapra feketével festenek úgy, hogy széltébenhosszában és mélységben feltárják a kisemmizettek tragédiáit, de néha ott játszik a tragédiák egy-egy vonalán a szánakodó, ám tárgyilagos humor sápadt és zord sugara is. Nagy Lajos kipróbált íróművészete, Kovai Lőrinc sötét rajongása, Gelléri Andor Endre különös egyénítő »álma a valóságról«, Déry Tibor diabolikus látása, Barabás Tibor döbbentően egyszerű életkrónikája szinte versenyre kelnek egymással a legnehezebb írói probléma megoldásában : hogyan emeljék irodalommá a ma sóhaját s a tegnap könnyeit. Valami térítői láz fűti őket mind, sok szónokolni valójuk lenne a szociális igazságtalanságokról és a szociális nagy és végső igazságról, de egyikük sem prédikál, hanem igaz íróként csak láttat, embereket sorsokat, jeleneteket dús kavargásban, amelyből az igazság úgy ülepedik le az olvasó lelkében, mint a cukor a kávéscsésze alján, mert a művészetnek megvan az a különös tulajdonsága, hogy a legkeserűbb igazságot is édessé teszi : a műélvezet és szociális tanulság együtthatásában az okulás és szellemi gyönyörködés egymástól elválaszthatatlan. Amennyire más és más mind a hat mű, ugyanannyira egy tőről is fakadt. Különbözőségük kollektív harmóniába olvad e mozgalmas világuk úgy zárkózik az elméleti tisztázok két könyve után, mint a vezetőit követő tömeg. Politikát látunk, amely művészet és művészetet, amely politika, de úgy, hogy ez a politika mégsem lesz irodalmi ügyeskedés, hanem megmarad tettnek s a művészet sem silányodik olcsó politikai propagandává, hanem megmarad irodalomnak. Amaz hitével hat, emez világábrázolásával. A művészi elmélet és gyakorlat e kettős csoportját érdekesen egészíti ki egy harmadik csoport : az oroszból fordítottaké : Lenin élete, Katájev regénye: A távolban egy fehér vitorla és Rakovszkája ifjúsági könyve : A leningrádi fiú. Mily messzinek látszik Lenin élete egy leningrádi fiú üzbégisztáni kalandjaitól vagy a Katájevregény Pétyájának forradalmi tapasztalataitól s mégis mintha egy kéz írta volna különböző tollakkal mind a három művet. S valóban egy szellemi kéz írta őket, az orosz szellemiség keze. Két tulajdonság jellemzi ezt a kézvonást : a hősiesség s az orosz föld szeretete. Lenin élete orosz történelem s a két regény színes rajza annak az új orosz életnek, amelyet ez a történelem teremtett. Az új orosz hazafiság szociálisan kollektív és lelkesen röghöz tapadt. Az a közösség ez, amely a részletekből teljesedik ki, amiként fa, fű, bokor, házak, nyájak, hegy és róna egy tájjá olvad össze a néző szemében. Lenin politikai hős, de a maga kicsiny világában hős a leningrádi kisfiú is s a felejthetetlen kis Pétya is, mindkettő mintaképe az új orosz fiatalságnak, amely szenvedelmes érdeklődéssel csüng a nagy szovjet-haza minden apró jelenségén, tájrészleten, népi különlegességeken, de ugyanakkor küzd is azért, hogy ez a nagy változatosság kollektív egységbe olvadjon, mert az egység előképét lelkében érzi és őrzi. Itt sincs prédikáció, rábeszélés, propaganda s mégis mind a három mű, az egyszerűen közlő történelmi mű 9 a két szépirodalmi: nagyvonalú politikai tett is. íme : tizenegy könyv. Ahány, annyiféle, de úgy fűződnek egy fonálra, mint a gyöngyök. Szinte maguktól. A fonal : a Szikra könyvkiadói programja. 429