Budapest, 1946. (2. évfolyam)

11. szám - KOZMA LAJOS: Egy építészeti könyvről

Új világ nyomor nélkül (Magyar Miklós könyve, Egyetemi Nyomda, Bp. 1946). A cím többet ígér a soknál s egy kicsit szónokiasan hangzik, jobban mondva szónoki »fogás«.-nak hangzik. Magyar Miklós háromszáz oldalas tanulmányában foglalta össze másfél évszázad gazdasági fejlődését, párhuzamba állítva azt mindenkor az emberiség szaporodásával, a népesség fejlődésével. Az alapelv, a kiinduló pont : több száj, többet eszik. A kérdés : van-e erre mód az új világban, abban a világban, amely felismerve a mult hibáit és bűneit : nem akar szegényembert, éhező embert látni. Magyar Miklós Marcus Aurelius egy mondatát vette maga mellé segítségül, biztatásul, irányt mutatónak, mikor fejszéjét e nagy fába vágta : »Megteheted, hogy új életet kezdj : csak nézd ismét azzal a szemmel a dolgokat, amivel egyszer már helyesen megláttad őket ; ebben áll az új élet«. Ez a pár szó a könyv mottója, maga a könyv pedig tárgyilagos, világos ismertetése a kapitalizmus születésének, fejlődésének, a világgazdaság és a világtermelés problémáinak, végül pedig a világ újjáépítésének egy olyan szociális gondoskodás alapján, mely hivatva van a nyomori megszüntetni. Számszerű adatokkal mutatja ki Magyar Miklós, hogy nincsenek olyan parancsoló szükségességek, amelyek a világgazdaságot menthetetlenül financiális krízisbe sodorják. Sőt ellenkezőleg : helyes organizációval szédületes tőkéket lehet megmozgatni ahhoz, hogy a termelőerők megnövekedjenek és a háborúután fenyegető nemzetközi gazdasági válság fel se üthesse a fejét, ugyanakkor a háborús károk gyors helyrehozatala sem reménytelen. »Nem utópiákról, nem álmokról van szó« — állapítja meg a szerző, hanem »reális üzleti elképzelésekről«. Gazdaságpolitikai és hitelpolitikai művészettel «valósággal tenyészteni kell a fogyasztókat«— írja, hogy az emberek valóban meg is tudják vásárolni a termelt javakat. A cél egészséges, az ezközök felett, melyeket Magyar Miklós felemlít : lehet vitatkozni. Ő a középutat ajánlja : a magángazdálkodás meglevő értékeinek felhasználásával együtt annak az úgynevezett »gazdasági liberalizmusnak« a felszámolását, mely szívtelen és könyörtelen volt a szegényekkel, az elesettekkel szemben. Nem vitás s reméljük ezt Magyar Miklós is érzi, hogy nagyon sok nemzetgazdasági gondolkodónk nem áll mellette a középúton, hanem vagy jobbra, vagy balra hajlik. Az »Uj világ nyomor nélkül« a maga, saját szemszögből lelkesen és őszintén felállított problémáival mindenképen alkalmas arra, hogy megindítsa a vitát — elméleti síkon. Mikor pedig a tanulmányban idáig érkezünk : látjuk, érezzük, hogy az, amit a címéről az előbb mondottunk, nem teljesen helytálló. A cím sokatígérő marad mindvégig, sőt — ahogyan írtuk — többet ígér a soknál. Ám végül elveszti szónokias hangzását, utócsengésben már nem tűnik »szónoki fogás«-nak : roppant terjedelmű, beláthatatlan prespektívájú, komoly témakört ölel fel. Egyéni hang, egyéni elgondolás ez a nemzetgazdasági tanulmány, írója pedig — egyéniség, azok szemében is, akik modanivalójával nincsenek azonos véleményen. Egy építészeti könyvről Olgyay és Olgyay Építészeti kiadványaink gyér sorozatában figyelmet érdemlő helyet foglal el ez a terjedelemben nem túl nagy kötet. Ha e könyv feladata a modern építész sokrétű 430 munkásságának megértetése, úgy ezt a célt sikerült tanulságosan és — azt hiszem — mélyreható következményekkel szolgálni. A két szerzőnek hasznosan eltöltött külföldi vándoréveiről ezek a munkák épúgy számot adnak, mint problémaérzékenységükről és formakészségükről. Aki laikus létére kezébe veszi ezt a kötetet és elmélyedve szemléli a sokféle érdekesen megoldott feladatot, képet alkothat magának arról, mennyire sokoldalúnak kell a mai építésznek lennie : mérnöknek, szervezőnek, feltalálónak, társadalomalakítónak és művésznek, aki tudással, ízléssel, felelősséggel szolgálja a jelen és egyben a jövő ügyét. Sokféle feladat megoldását mutatják be : lakóházakat, családi házakat, gyárat, hivatali épületeket, egy tóparti szállodatelepet, városrendezési terveket, lakótelepeket, kiállítások és vásárok pavillonjait. Valamennyi megoldás közös tulajdonsága a szemléltető forma, mely a feladat célkitűzései szerint helyesen választott szerkezetek anyagi megjelenését szellemesiti át. Érdekes egy munkaközvetítő hivatal megoldása ! A munkások és a munkaadók egy nagy amfiteátrális köralakú teremben gyűlnek össze, melynek magjában vannak a tárgyalótermek elhelyezve, ahonnan a feldolgozásra kerülő akták a centrális épülettel szerves összeköttetésben álló másik házba kerülnek, melynek egymásfölé rakott emeletei vertikális szervezettségben kapcsolódnak egymással az egyes reszortok szerint. A hivatal funkcióját szemléltető, e két különálló, de egymással összekapcsolt épület egymástól elütő karakterisztikus formájával, a közlekedés súrlódásmentes megoldásával, már elgondolásban is kész megoldást mutat. A helyesen megragadott és felállított probléma útján elindulva a művészre jellemző ízléssel, a szervezőre jellemző részletmunkával és a mérnök találékonyságát kiaknázó statikai érzékkel fokozatosan fejlődik ki a tervezett feladat, de a lényeg az első vízió, mert ezt a feladatot igen sokféleképen lehet ugyan megoldani, de a megoldás igazi építészeti értéke a technikai, a szervezésbeli és a formai maximális tevékenység jellemző vonalán fekszik. Ugyanezt a teremtő elvi elgondolást, a probléma gyökeres megragadását érzékelteti egy cukorkagyár terve. A feladat itt már többrétű : az üzemmenet zavartalan biztosítása, a gépek észszerű és gazdaságos elhelyezése, a munkás és az áru útjainak helyes vezetése, a gyártás természetének megfelelő világítás, szellőzés, temperatura, egyszóval a »klíma« biztosítása. Az alaprajz híven szolgálja a gyártási menet előírásait, az egymás fölé rakott emeleteken elhelyezett nagyméretű munkatermek összefüggő és áttekinthető csoportosítását. A feladat lényege azonban a szükségképen egymásmögé sorakozó gépsorozatok számára megfelelő és pontosan adagolt természetes világítás biztosítása, amit bonyolultabbá tesz az a körülmény, hogy a délfelé fordított egyik hatalmas méretű üveghomlokzatnak nemcsak a napsütést, a világítást, de a nap hőátadó erejét is a szükséghez képest adagolnia kellett : a csokoládégyártás egyenletes és állandó hőmérsékletet igénylő szükségletei szerint. Ahogy a nagy üveghomlokzatot a futószalagtermelés hosszanti elhelyezésének igénye szerint változó beárnyékolási felületek megszakítják, egy funkcionális ritmus szerves törvényeit mutatva, ez a technikus, szervező és művész rendkívül méltányolandó egységes munkája. Ez a módszereiben és kísérleteiben igen jól bemutatott munka részletterveivel kitűnő képet ad arról, mi a mai építész feladata, a régi, bársonyzekés. díszítéseket tervező »művészépítésszel« szemben. Az új építésznek nem műtárgy, hanem az anyagi és szellemi kapcsolatok kifejezése az épület. A régi építészet nemigen törődött az emberi kapcsolatokkal, az új építészet ezeknek a kapcsolatoknak szemléletességét szolgálja. A modern épületek nemcsak szükségképen praktikusak, ahol minden a helyén van. ahol minden világos és jól szellőztetett, ahol az élet parancsa és üteme : a célszerűség mindenhol érezhető, de ez a célszerűség maga a feladat és a feladat szemléletessége : ez éppen az építészet, hiszen ez különbözteti meg az építész munkáját a mérnökétől. A múltban gyárépítő »specialisták« építették a gyárakat, azt a tévhitet terjesztve, hogy e nehéz és megtanulhatatlan mesterségnek csak ők a letéteményesei. Ezért hatnak a gyárak olyan sablonoson átlagos mérnöki munkának az ő száraz, rideg és meglehetősen egyforma struktúrájukkal. A Stühmer cég e példaadása mutat utat e téren, hogyan kell az építész bátor és újító munkájával igazi, tehát jó és szép üzemet a világra hozni, ami annál is inkább tiszteletreméltó és bátor tett, mert a tervek és kísérletek megértése sokszor nagy elmélyedésű és meglehetős felelősséget jelentő feladat. Örömünkre szolgál, hogy a mai építész tehetségét a tervező, szervező és kialakító képességet olyan jól reprezentáló építészeti munkával nyitja meg a Művészek és Művek sorozatát a kiadó. A könyv a Móricznyomda kitűnő tipográfiai értékeiről ad ízelítőt. A kötés Kner Erzsébet munkáját dícséri

Kozma Lajos Gondolatok a könyvtárban (Szerb Antal tanulmányai, Révai Irodalmi Intézet, Budapest 1946) Csúfságban elpusztult halott író tizenöt irodalomtörténeti tanulmánya, Kardos László, avatott tollú portréja Szerb Antalról, Lelőhelymutató és Névmutató — 650 oldalon : ezzel örvendezteti meg a Révai Irodalmi Intézet a magyar könyvpiacot, mintegy jelezve, hogy Bókay János és Georges Simenon selejtes úti olvasmányainak kiadása közben sem feledkezik meg igazi hivatásáról. Szerb Antalnak e kötetben összegyűjtött írásai 1926 és 1944 között jelentek meg, a Minervában, a Symposionban, az Irodalomtörténeti Füzetekben, a Széphalomban, a Napkeletben és a Nyugatban. A két évszám határkövet jelent a tudós író működésében, majdnem két évtizedet, ami alatt kivételes egyénisége, sokoldalú tehetsége teljes egészében kibontakozott. A válogatás szerencsés. Kölcseyvel kezdődik, aki első a magyar lírában, azon a téren, hogy olyan nyelvet teremtett magának, mely a szavak varázsával egy magasabb világba emeli az olvasót és Gogoly-lyal végződik, akiből a Szerb Antal találó megállapítása szerint : »az orosz irodalom minden vonala indul«. Gogoly kezdi az orosz realizmust, a hétköznapi élet aprólékos rajzát, a furcsa és érdekes lírai prózát és az orosz népiességet. Tőle tanult minden író Oroszországban, de nagyon sok író külföldön is. A két tanulmány között : Stefan George, Ibsen, William Blake, Vörösmarty és Babits, hogy csak ezeket említsük, mint legszebb gyöngyöket a gyöngysorban. Mind egy-egy miniatűr, de annak aztán remekmű ! Szerb Antal igazi nagysága az esszé. Az ő irodalomtörténeti esszéi azért maradandók, mert elavult irodalomszemléletünkre rávilágítva : megteremtik az újat, az igazit, a hamisítatlant. A hang, az esszék hangja, az elsőtől az utolsóig Szerb Antalé : lelkes, tárgyilagos, okos, tisztán csillogó. A tanulmányokat olvasva ökölbeszorul a kezünk, soha nem múló gyűlölet és megvetés lesz