Budapest, 1946. (2. évfolyam)

10. szám - BENEDEK ANDRÁS: Színházi esték

Romeo and Juliette. Decor by P, Szűcs for the reprise in the Inner City Theatre Shakespeare : Roméo et Juliette. Décor de Pál Sziics pour la representation du Théátrede la Cité Шекспир : Ромео и Юлия, Декорация Сючь Паля к новому представлению в театре „Белварош,, Shakespeare : Rómeó es Júlia, Szűcs Pál díszlete a Belvárosi Színház új előadásához (előkés ületben) \yár és ősz fordulóján, amikor délután meleg Lovai)iflV még a kabát, de este jjqy elkél már, alkalmas az idő arra, hogy a csak mulatságra szánt bohózatokba valamelyest elgondolkoztató hang is vegyüljön. Ezért volt szerencsés a Pesti Színház új évadját Hunyady Sándor kedves, igénytelen vígjátékával kezdeni. Csak játék, nem megy vérre, tudjuk már első pillanatban, tudjuk még akkor is, amikor Virág cégvezető »szemtelen kölyöknek« titulálja a fiatal Salgót, a főnök unokaöccsét, a negyedes társat, s az izmos tennisz-bajnokhoz illően pofonvágja és meggyomrozza. Tudjuk akkor is. amikor Virág úr hiába kér elégtételt harmincéves szolgálata fejében, mert főnöke féltékeny rá a közkincs, a terebélyes vidám vénleány, a gépírónő Gizike miatt, s a cégvezető ott akarja hagyni állását. Tudjuk, pedig ez a nagy gesztus földúlná a cégvezető békés, boldog kispolgári egziisztenciáját, süket mamából, spórolós feleségből és bimbózó lányból álló családját a legnagyobb nehézségek elé állítaná, hisz a kávéházak tele vannak elbocsátott tisztviselőkből zugügynökké aljasult emberroncsokkal — és még sem aggódunk egy pillanatra sem. Virág cégvezető nem katonatiszt, hanem józan és öntudatos kispolgár, — milyen ritka ez a valóságban!— aki tudja, hogy a »Becsület« s ennek összes tartozékai : pofon, párbaj, adott szó, főbelövés egy más osztály erénye vagy hibája. Egy talán heroikus, talán széltoló társadalmi rétegé, amelybe ő nem tartozik, s amelybe nem is akar tartozni. Az ő becsülete a becsületes munka, amelyet el kell végezni ha unalmas is, szeretni lehet, ha lélekölő is, s amely többet ér egy nyeglén odakent pofonnál. És valóban nem az szégyenül meg, aki kapta a pofont, hanem az, aki adta: a szívdöglesztő tenniszbajnok bocsánatot kér, s negyedes társ létére nem átall fülig belehabarodni az alkalmazott leányába. Nem nagyigényű ez a kedves vígjáték, éppen csak hogy megborzolja az ember gondolatait, mint a szeptemberesti szél. Rendezőnek, színésznek alig van dolga ezekkel a hétköznapi figurákkal. Még sem mehetünk el szó nélkül Mihály Ernő alakítása mellett : kedves, szeretetreméltó alakot formált Virág cégvezetőből, aki mellett Gombaszögi Ella mint Gizike. Benkő Gyula mint a fiatal Salgó, Ruttkay Éva, mint Virág Baba, s a társulat többi tagja a jól összetanult együttes képét mutatják. A maga koráról valózínűleg minden ember Holló azt képzeli, hogy szét-Й llOllÓnak választhatatlan sűrűszövedéke mindenfajta iránynak, eszmének, s az író csodálkoznék legjobban, ha halála után akár csak ötven évvel föltámadna és sokoldalú egyéniségét megnyirbálva, rendszerezve találná meg nevét az irodalomtörténet ilyen vagy olyan feliratú skatulyájában. A felirat gyakran egynév, amely a kortárs előtt barát vagy ellenség neve volt, az utókor szemében azonban fárosz, amely alatt vagy mögött kölcsön fényben sütkérezik csak a többi. Ha a mult század orosz realistáira gondolunk, Dosztojevszkij ez a fárosz, s mi úgy érezzük, hogy a kortárs Osztrovszkij neve is fölcsillan ebben a fényben— ő pedig életében bizonyára tiltakozott volna ellene. Komor szürke fény ez, mint a szélkergette esőfelhőké, amelyekre csak egy-egy nyíláson át süt a nap. Az emberi törpeség, komiszság színei, amelyek mögött ritkán csillan csak föl a szeretet tüze. A kapzsiság, a furfang és a szívtelenség drámája ez a darab. Hősei kereskedők, após és vő, és mindenekfölött a vagyon, amely az ő szemükben a nyugalmas élettel, a boldogsággal egyenlő. Az öreg megúnta a munkás, küzdelmes életet, szeretné élvezni végre összekapart vagyonkáját s egy zugügyvéddel azt a tervet eszelik ki, hogy az üzletet Lázár nevére íratják, az öreg jobbkezére, akit ő szedett föl a semmiből, neveltetett s tett üzletvezetővé, Lázár pedig vegye el az öreg kényeskedő, nagypolgári életre vágyó lányát. Így is történik, megrendezik a hamis bukást s reménykednek, hogy a hitelezőkkel ki lehet majd egyezni tíz százalékban. Ez azonban nem sikerül. Az öreg megjárja a börtönt, eleinte csak játékból, hogy a hitelezőket meghassa, de utóbb teste-lelke belesorvad s végre szabadulni akar. A szabadság ára huszonöt százalék, ennyit azonban sem a vő, sem a lány nem hajlandó fizetni érte, hiába kérés, hiába átok, a papírtörvény az ő oldalukon áll. Kifizetik az öreget néhány sajnálkozó frázissal s az mehet vissza a börtönbe. Polgári Lear király az öreg, keleti Goriot apó, 8 bármilv komisz módon gyűjtötte is vagyonát, bukása mégis megindító, története mégis dráma. Mégis, mondom, mert a Madách Színház Jákó Pál rendezésében inkább felemás bohózatnak, tragikomédiának játszotta. Reális alakokból — Dosztojevszkij korában vagyunk! — irreálisakat akart csinálni, akik rengeteg fölösleges taglejtéssel terelik el a néző figyelmét. Az anyag türelmes, eltűri három felvonáson át, csak a negyedikben bosszulja meg magát, amikor hiába tesz bármit is a rendező, az öregből. Bartos Gyula alakításában Lear, a lányból Bánky Zsuzsa megformálásában Goneril lesz. Ezért a két színészért, s ezért a negyedik felvonásért marad meg leginkább emlékezetünkben ez az előadás, amelynek többi szereplője, az egy Orsolya Erzsit leszámítva, a különben tehetséges Alszeghy Lajossal és Bálint Györggyel mindent megtett, hogy a mi közönségünk idegenkedve nézze végig a darabot. Finom, kecses alakjára úgy emlékszünk a mitho-FnrvilikP lógiából, mint egy ked-i г. IIГ > II I к« veg ha]ottra>

Fehéren lebbenő árny, a váratlanul meghalt szerető, akiért Orpheus, az isteni dalnok lement az alvilágba, hogy felhozza, mert szerelmük tökéletes volt, nem szakadhatott meg. Dalával elbűvölte az alvilágiakat, s azok vissza is adták neki a kedves halottat azzal a kikötéssel, ha felmenőben nem néz rá — és Orpheus nem tudta megállni . . . Melyikünk tudná? ... S ha erre a kérdésre akarnánk válaszolni, jönnénk rá, hogy ezek a régen vagy soha sem élt alakok azért élnek olyan elevenen az emlékezetünkben, mert ízig-vérig a mi tükörképeink. Mert Orpheus és Eurydike szerelme a mi szerelmünk, vagy annak teljesebb, tökéletesebb változata : az örök szerelem, amely egyetlen pillanatban válik teljessé és tökéletessé, amikor Orpheus mégis a szemébe néz Eurydikének. Hiába tudja, hogy ezzel el kell veszítenie, ez a pillanat magában hordozza a szerelem egészét, a kezdetet, a beteljesedést és a véget. Meg kell tenni. Jean Anouilh nem véletlenül bukkant Eurydike alakjára. Ha »vigyázó szemünket Párizsra vetjük«, csodálattal láthatjuk, hogy lépten-nyomon szerepel Antigone, Elektra, Heléna neve a színlapokon. Párizs ismét felfedezte a görögöket, s ezúttal nem a görög drámát. mint már annviszor- hanem a 390 RENED EK ANDRÁS