Budapest, 1946. (2. évfolyam)

10. szám - BENEDEK ANDRÁS: Színházi esték

görög mítlioszt. Párizs megérezte, bugy u veszendőbe induló polgári színjátékot csak úgy lehet megmenteni, ha megteremtik az új tragédiát. Azt, ami Shakespearerel zsákutcába futott, Corneille és Racine után pedig elkorcsosult. Ezért próbálkoznak most a francia színműirodalom legnagyobb mesterei egymásután visszalapozni a dráma történetében, s elindulni valahonnét onnan, ahol a görögök abbahagyták. A kísérlet persze nehéz : a mithosznak csak addig van igazi tartalma, hitele, amíg mögötte áll a vallás, s a közönség hisz benne. A mi vallásunk pedig mást tanít, s a mi korunknak nincs igazi mithosza. A görög közönség közösséggé változott a színi előadáson, amely féligmeddig még vallásos szertartás volt, ami közönségünk azonban nem hozza magával ezt a többletet, 9 a mai írónak többnek kell lennie önmagánál: prófétának is, bölcsnek is, aki művészete erejével a maga erkölcsi világképét, vallását sugározza a nézőre. Anouilh darabjában sikerült ez a mutatvány. Orpheus, a vándorló kávéházi zenész és Eurydike, egy harmadrangú színtársulat naivája találkoznak egy vasúti restiben. Bármily profán a a hely, bármily közönségesek a mellékszereplők : Orpheus apja, a kivénült hárfás, Eurydike anyja, a lezülött színésznő, s körülötte az egész vándor-trupp, a tulálkozás megdöbbentő : a két szürke emberke egy pillanata alatt hőssé válik, sorsuk elválaszthatatlanul egybefonódik, nem tudnak többé menekülni előlük. Mindenki érzi, hogy van valami a levegőben, de csak egy valaki érti, egy esőköpenyes fiatalember képében a halál, ő szegődik a szerelmesek nyomába, amikor azok társaságuktól megszöknek, s a szomszédjukban vesz szobát arra az éjszakára, míg küldetésüket teljesítik. Tökéletes boldogságban telik el az éj s a nap, s végre Eurydiké megérti, hogy ezt a boldogságot sem fokozni, sem folytatni nem lehet, csak befejezni. Elszökik, szerencsétlenül jár és meghal. Orpheus nem tud belenyugodni abba, hogy életük teljessé vált és így vált teljessé és visszakönyörgi a kedvesét a haláltól. Az esőköpenyes vissza is adja azzal a feltétellel, ha virradatig nem néz a szemébe. Orpheus megígéri és nem tudja megállni : hiába látja Eurydikét, hiába fonja karjaiba, többé nem elég neki a puszta boldogság. Mindent akar tudni róla, egész életét, múltját, kalandjait. A lány hiába védekezik. hogy nem számít, kinek, hányszor adta oda magát, az ő szerelmük tiszlti marad, hiába tagad, hiába hazudik. A fiú az igazságot keresi a lány szemében. Azt meg is kapja, Eurydiké szeméből elé és elénk vetítődik az egész kis vándortrupp, amelyben csak lélekben lehetett szűznek maradni — s ezzel el is veszíti a lányt és a boldcgságot. Az élet. az még megmaradt : folytathatja az apjáét, kalandosan, színesen — és üresen. Nem kell. Egyetlen pillanat, amelyben két ember egész sorsa benne van, ez ragadta meg a régi írók képzeletét, ez Anouilh-ét, aki a darab harmadik felvonásává szélesítette ki ezt a pillanatot, s ez a rendezőt. Apáthi Imrét, aki mindent ide sűrített. Jól érezte meg, hogy ez a pillanat a darab, minden előző mondat vagy mozdulat ide tart, utólag válik osak értelmessé, mint ahogy egy ember életét egészében csak halála pillanatában ismerhetjük meg. Előbb zavaros jövés-menés volt csak. érdektelen figurák vonultak át a színen, jellegzetesen, de látszólag értelmetlenül, s most, visszafelé kinyílik, értelmessé válik ez a zűrzavar, teljessé az összhang. Oly teljessé, hogy alig lehet neveket kiemelni belőle. Mégis Tolnay Klárit kell elsőnek említeni : ő Eurydiké volt, olyan, amilyennek a szerző elképzelhette. Ti zta — akárhány férfi tartotta is a karjai között. Darvas Iván Orpheus szerepében még nem forrott ki egészen. Fiatal színész, első nagy szerepe életének. Nagyot alkotott, s még nagyobbat fog majd, ha emberileg is előbbre jut. Akkor majd színnel, tartalommal tölti meg azt a néhány mondatát is, amit most még ál-páthosznak éreztünk. Érett, kitűnő figura az esőköpenyes, Várkonyi Zoltán megformálásában. Úgyszólván gesztusok nélkül, szeme fehérjének egy-egy elővillant ásával el tudja hitetni velünk emberfölöttiségét. ízig-vérig délfrancia, félrecsúszott művész Rátkai Márton az apa szerepében és tetőtől talpig feslett, affektáló színésznő Sulyok Mária az anyáéban. Kivételes, ritka élmény volt ez az előadás, méltó évadnyitó a Míívész-Színház cégéréhez. »Aki álmaimban él, a dicsőt, az égi szépet semmi földön nem találtam«. — így sóhajt Csongor, így Vörösmarty. így minden színház minden igazgatója. Valamennyien az álmainkat kergetjük, akár Tünde a nevük, akár egyéb, s akár a hétköznapi életben próbáljuk megfogni, akár a művészéletben, mindig kisiklik a kezünk közül. Egyetlen boldog időszak van az ember életében, amikor együtt élhetne álmaival, a gyermekkor, s egyetlen olyan műfaja az irodalomnak, ahol a csodák teljesednek, a mese. íróknak, színigazgatóknak örök vágya színre vinni a mesét, s az írók rendszerint nem tudnak elég egyszerűek maradni, a színházak pedig vajmi szegényesnek bizonyulnak. Talán azért van olyan kevés számottevő mesejáték a világirodalomban. Valljuk be. nem is könnyű feladat mélynek, bölcsnek lenni, s oly egyszerűnek mégis, hogy a gyermek is megértse. Költők közül a legnagyobbnak is csak ritka, ihletett pillanatban sikerülhet, s többnyire még akkor sem egészen. A fiatal Vörösmartynak is csak egyszer sikerült, akkor, amikor nem sok fogalma lehetett még a színpad igényeiről. Amikor szabadon költő mert maradni. Csodálatos. hogy valamennyi színpadi műve közül épp ez a legidőtállóbb. Csupa szín és csupa színszerűtlenség. Csupa mese és még sincs drámai meséje. Csupa akció, s az egész mégis egy helyben forog. Olvasva káprázatos, előadva szegényesen hat. H'sz az álmokat kellene színre vinni, egy költő álmait, s nincs annyi léce, vászna, festéke a világnak, hogy azokból is csak egyet is híven tudna ábrázolni. A Nemzeti Színház tisztában volt az áthidalhatatlan nehézségekkel, amikor évadnyitóid ezt a megoldhatatlan faladatot vállplta és sikerült is a legjobb megoldást megtalálnia. A rendező, Both Béla ú?v vélte, azzal vét a legkevesebbet a költő szándéka ellen, ha teljesen mellőzi a színház külsőséges hatáskfltő eszközeit, és puritán, népmese-hangulatú díszletek között úgy pergeti le az eseményeket, hogy a költőé legyen a legtöbb szó. A szöveg mindenek előtt. S a szavak zenéje mellé segítségül hívta Weiner Leó remek kísérőzenéjét, amelyet Somogyi László vezetésével a Fővárosi Z°nekar ad elő. A színészegyüttes is szép munkát végzett. A címszereplő Básthy Lajos és Szörényi Éva mellett különösen kitűnt jóízű népiességével Görbe János Balga és vaskos humorával Somogyi Erzsi Urna szerepében. Gobbi Hilda démoni erejű Mirigy, Lukács Margit pedig igazi meseilluziót kelt az Éj szerepében. Csongor és Tünde BUDAPEST \ SZÉKESFŐVÁROS TÖRTÉNETI. MŰVÉSZETI ÉS TORSAIMÉN I KÉPES FOLYÓIRATA Szerkesztőség: IV., Somogyi Béla-út 20. Távbeszélő: 189—482 Szerkesztőségi órák: délután 3 —6-ig Kiadóhivatal: IV.. Központi városháza, II. emelet 244. sz. Távbeszélő: 189—850 (398. mellékállomás) Hivatalos órák: d. e. 11-től 2-ig Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetéseket korlátolt számban veszünk fel. Folyószámla a Községi Takarékpénztár Rt. főintézeténél, V., Dorottya-utca 4. A folyóiratunkban megjelent cikkekre, versekre és képekre vonatkozóan minden jogot fenntartunk Kiadja a Budapest Székesfővárosi Irodalmi és Művészeti Intézet A nyomdai munkálatokat a Székesfővárosi Házinyomda végezte Mihalik Gusztáv vezetésével A nyomódúcokat Kurcz és Lajta cinkográfiai műintézete készítette A hirdetések ólommetszeteit Sütő László véste Az orosz fordítás Kintzigné Afanassenko Tatjána, az angol G. 0. Sling, a francia Gyergyai Albert munkája BUDAPEST SZÉKES F б V" ARO« HÍZINYOMDAJA - 91139 - FELELŐS V TI Z E T б ! DB M T H А Т. T К ОГ í ZT i 7 TGAZGATrt