Budapest, 1946. (2. évfolyam)

10. szám - BÓKA LÁSZLÓ: Romok és romolhatatlanok

BÓKA LÁSZLÓ Romok és romollialatlanok Belotto Bernando: Königsstein vára VALAMI MŰÉRTÉSEN felüli élménnyel távozott a Szépművészeti Múzeum őszi kiállításának látogatója. Mikor a Hősök-terén áthaladva igyekeztem a Múzeum felé a mézédesen aláomló lágy ősfci napfény melegében, előre borzongatott a kötelező múzeumi hűvösség. Schickedanz és Herzog mester valósággal beleépítették ezt a múzeális fagyosságot antikizáló építményükbe, mely, no lám csak, kettős jubileumot ül az idén, mert a Múzeumot a millenniumkor alapították s az épület 1906-ban nyilt meg. Ám ezúttal megcsaltak múzeumlátogató diákkori emlékeim, az előcsarnokban derűs napfény fogadott, a beszakadt, bombasérült tető helyrehozatlan hasadékain vidáman sütött be a nap az omladékokra, a Múzeum kapuján ugyan az volt kiírva, hogy kiállítás van itt, »Régi mesterek magyar magántulajdonban«, de nyugodtan kitehették volna a táblát, mely arra int : »Vigyázat! Romház! Életveszélyes!«. Vigyázat, gondoltam, rommúzeum, életveszélyes, — gondoltam, életveszélyes a magyar kultúrára nézve, ha sérült mennyezeten át üres teremre záporoz az őszi napsugár. Vigyázat, gondoltam, tél lesz s lassan hazavándorolnak az elorozott magyar műkincsek : otthonukat itt volna az ideje tető alá hozni. Életveszélyes, hogy a szépséggel és műveltséggel gyógyító, az örök értékek balzsamával orvosló intézményekben is beomlott falak riasztanak újra háborús sokkba, ostromemlékek zavarosába . . . S csak csodálkoztam, hogy rajtam kívül senki sem veszi észre a gyengéd örökzöld növények kordonjával elzárt romokat. Mire ügyelnek hát a látogatók? Utánukeredtem s nemcsak forgataguk ragadott magával. HA VAN MEGÖRÖKÍTENDŐ középeurópai, jelesül magyar látványosság, akkor ez az. Ha van a közelgő béke valóságos béke-mivoltának záloga, akkor ez az. Néhány lépésre a beszakított üvegtetőtől, a szétporlott kőtömböktől, kifogástalanul újjáépült s felápolt termek pedáns tisztaságában, ünnepi izgalomban zsongó látogatók, kezükben katalógussal, remekművek előtt topognak, belepillantanak a katalógusba, közelhajolnak a képhez, műértő biztonsággal hátrálnak a kellő távlatig s a terem templomi zsibongása 388 felett ott penetrál a világ legbódítóbb parfümje. Szuvas öreg kereteket foldozó friss gipsz- és olajszag, a lakk édes illata. A restaurátorszag, a képmásolók friss festékjének szaga. Igen-igen, éreztem behúnyt szemmel, ezt a szagot szívtam magamba a Louvre véghetetlen labirintusában, ezt szoktam meg parányi holland gyűjtemények látogatása során, ez illatozott Münchenben, Bécsben, mindenütt, ahol a festett szépség titkát kerestük hajdan, mikor vonalak hajlatára, színek harmóniájára is volt szemünk. Hamisítatlan, békebeli múzeumi hangulat ígérte, hogy az élet itt élni akar, hogy csak a borzalom mult el s nem a szépség és a szépségre áhító szemek. Nem szégyenlem bevallani, a hangulat sokáig eltakarta előlem a képeket. Elbódított ez a tárlatlevegő, körülsimogatott ez a premier-légkör s csak sokára ocsúdtam belőle. A hirtelenkelt gyanú riasztott fel : a kívül piros, bévül férges alma, a festett koporsó bibliai példázata ötlött eszembe. Vájjon mi van a békebeli látszat mögött? Vájjon mi a valóság, a rommábombázott múzeumrész, vagy ez a hibátlannak tetsző kiállítás? Nem engedtem-e túl hamar, túlságosan könnyelműen az első benyomásnak, illatnak, zsongásnak és az ilyen alkalmak külsőségeinek? A KÉPEKHEZ TÉRTEM s azok nemcsak megnyugtattak, de további gondolatokra lendítettek. Mert megnyugtató volt látni, hogy nem valamiféle kínnal összehordott, szegényes műtárgyakkal vattázott falak közt járok, hanem az elmúlt évtized egyik legszínvonalasabb kiállításán. De elgondolkodtató is volt, hogy mindez a sok kincs magyar tulajdon. Koldusságunk minduntalan elénkmeredő falai közül mintha szabadabb levegőre jutottam volna : szépségben nem vagyunk szegények. S örvendetes gondolat volt az is, hogy mindez a sok kincs magánlakások kincse, gyűjtők szemefénye, egyéni ízlésformákra árulkodó szenvedélyes szerző-ösztönök eredménye s ^ most hirtelen közkinccsé válik. Mert valamennyire mégis csak az idők biztató jelét is véltem látni abban, hogy műkincsekkel telt lakások boldog birtokosai egy időre lemondanak kedvenceikről s módot nyújtanak mindenkinek arra, hogy megismerjék azt a sok szépséget, amit ők drága pénzen 4