Budapest, 1946. (2. évfolyam)

10. szám - MAJOR OTTÓ: Péntek (Vers) - VIDOR MIKLÓS: Elvétett pillanat (Vers)

támad ez a főnix város a partján) elnyúlik a nomádkor s az ipari civilizáció közt. Fanyar, furcsa keverék ez a két véglet. Hiányzik közbül a folytonosság, az a láncszem, amely például Páris környékén összeakasztja a régmultat a jelennel, Szent Genovéva emlékét a vasárnapi meccsekkel és vörös népgyűlésekkel. Hiányzik egy benzinkutak, palánkok és bolhapiacok közé szorult, kopott kis románkori templom. Aki járt latin földön, sejti, mire gondolok. Arra a zömök kis paraszttemplomra gondolok, amely egy kültelki utcában hirtelen az ember elé ugrik a középkorból. A sarkon egyhelyben ráz a nyavalya egy motorbiciklit, szól a verkli, sikolt a sziréna, a templom meg csak gyűjti rongyos kötényébe az imákat, mint nagyanyó a fejtett babot. Utrillo kültelki képeire gondolok. Most is, amíg írtam a páholyban, legalább tíz ruhát cserélt odalenn az énekesnő. E pillanatban a narancssárga nagyestélyit viseli galambszürke monitordíszekkel.S jön utánama szobákbais ahangjával és mozgásával, éjjel fölemeli az ágyamat, megismétli vízi xitjaimat, sodor lefelé hajó-ágyamban, holt ágakon át, vadkacsát, sirályt, szarkát, nádi sast riasztva, lombalagutakban, csillámló szőlők és haranghangok alatt. Végignyúlok rajta, gyárkémények szöknek elém, mélyen kinyílnak a ligetek a ferde esti sugaraknak, ágyam fejébe kapaszkodik egy arcátlan najád, prüszköl, vihog, hess, nem mész le mindjárt, hess, takarodj már, összespricceled a párnámat, nem megy le, trombitát formál a félkezével, himbálja az ágyamat, lehimbál az álom fenekére . . . Major Ottó PÉNTEK Hármat koppint a fán a harkály s szárnyát pattantván elrepül : kék bokrok rőt tövén szalad már. rejtett odvába menekül. Hármat csettint a furcsa asszony. — fehéren leng két kis kabát a sárga távol messzehangzón kongatja jólismert szavát. I porból barna hintó vágtat, két nő ül benne. Krepdesin virág tarkítja a ruhákat. cipőjük pántja megfeszül. Lompos árnyát az útra nyújtja. N ha nem vigyázunk, ránkveti a lugas. Mélybebúvó útja az engedetlent elnyeli. I körből szürkült fü párázik s szivárványszínű víz szökik tizenkét béka tárt torkából egy nőre. aki öltözik. Fakult a gyep, az ég is szürke, sietve űzi nyájait, zord ábrázatját összegyűrte, redőiből holt fény vakít. — Ha nem sietünk, még bezárják a fabódén a kapukat. hol szelid lovak táncoltatják mulatságosan farukat. Vidor Miklós ELVÉTETT PILLANAT Megáll szíved fölött a csend, befagy a világ rezgő szintje ; magad körül a végtelent érzed egy percre. . . széttekintve a vigasztalan éjszakát méregeted. — Egyedül baktatsz hazafelé, mennél tovább s megállsz : a régi kis kamasz vagy. .íz összefüggést keresed, gondolkodol hosszan. Kezedben kalapod forgatod, esett mozdulattal, topogsz, ügyetlen. Ez az a ház ? Ez az az út? Ez az a város ? Ez az az ember ? Vagy a szíved is elaludt? bogozgatsz buta türelemmel. iztán legyintesz. Mindegy. Tompán megindulsz és kifut a csend, akár a tej. Nézed mogorván a habzó, sűrű végtelent. Megindulsz . . . lassan lép a lábad, elkanyarodsz a fák alatt — egyszerre fölkuncog utánad az elhibázott pillanat. 379