Budapest, 1946. (2. évfolyam)

10. szám - CS.SZABÓ LÁSZLÓ: Fenn és lenn (A Duna éneke)

természet örök ütemét. Ez a lényeg a képeiken : ez a kozmikus életütem, nem az ördögi ügyesség. Bölcsen éltek. Bölcsen, mert messze! Csak innen hisszük, hogy bölcsen. Ügy éltek, mint mi. Egyszer egy nagv költőjük, Po Csii-i írt egy hosszú verset, Út a kolostorba a címe. Kiderül belőle, hogy ott is s az ottani fénykorban is csak a cseresznyevirágzás volt szép, nem az emberélet. Az embert a bölcs Kínában is hivatalok, nagyurak és indulatok kínozták. Könyökölt, hízelgett, lealjasult, irigy volt, komisz volt s féltékeny s végül belefáradt az egész komédiába. Tízmillió kínai közül legfeljebb egy ült naphosszat a nádban vagy egy illatos cserje tövén, hallgatta a vízesést, itta a teát s mártogatta az ecsetjét, ahogy a selyemképeken látjuk. A többi napszámba vagy hivatalba vagy az Udvarba járt, farbarúgták, mellőzték, lekenyerezték, kitüntették, besorozták, felszarvazták és eltemették. Po Csü-i nagy költő volt és hivatalnok s rettenetesen irigyelte a szerzeteséletet a nagy hegyekben. Erről szól a hosszú vers. A kínai költő ritkán bőbeszédű, de akkor kiderül a verséből, hogy sehova se érdemes elvágyni, még a mesés napkeletre se. Miért is volna érdemes? Az ember mindenüvé magával viszi a természetét s a múltban is, a messzeségben is : Hellasban csakúgy, mint a tengerentúl megint ezzel az indulatos, önkínzó természettel találkozik. Nyisd ki akárhol a világirodalmat. Akár azt a lapot, amit egy firenzei rózsalugasban költöttek, akár azt, ami egy angol paplakban született, akár azt, amit egy francia kastélyban írtak, akár azt, amit egy füstölgő gyertya mellett hagyott ránk Berzsenyi. Mindegyiken csillapítja magát az ember, megpróbál saját lelkére beszélni. Mit törődsz a más asszonyával? Minek neked kincs? Mi hasznod a hírből? Minek a hatalom? Mit törődsz az élettel a halál örökös árnyékában? — kérdi magától az ember szüntelenül, lekicsinylőn, étvágyrontón. De ha az ember nem törődne folyton ezekkel, nem is kérdené magától folyton. Rontjuk azt a fenevad étvágyunkat mindenféle keserű bölcsességgel, mégsem akar csillapulni. Hol a lapát? Mindjárt nyakunkon az eső. Nagynehezen kivergődöm a hínárból és Kínából. Víz is, ég is tökéletesen megváltozott, amíg vártam, hogy istenné válasszanak a békák a sűrűben. Szürke fémlap villog a ráncos, puha zöld folyó helyén. Az égen sürögve dobálják a díszleteket a mennyei díszletmunkások. Milyen fölösleges és mégis törvényes játék folyik a kedvünkért odafenn is! A mennv élete : örökös díszletváltozás. Ruskin figyelmeztet egyik könyvében, hogy a földi hasznosság szempontjából éppúgy megtenné, ha mindössze két változása volna : egyszer kék volna, napsütéses, egyszer meg ólomszürke, esős. így is megteremne a búza s a krumpli. Ehelyett nincs egy perc nyugta se; százszínű világok épülnek s omlanak össze a kedvünkért a boltozaton. Ismerős facsoport bukkan ki a dombon, valamivel feljebb, mint az imént. Mégse ismerek a tájra a megváltozott, tragikus világításban. Egy fiatal festő van velem s azt mondja, hogy minden tájban benne van az egész művészettörténelem, csak az a kérdés, mikép állunk a fényforrásnak s melyik napszakban? Nem tudom, mennyi ebből az igazság ; a természet valóban nem sokat változott a jégkor óta — sőt a házak is állnak, amiket például Rubens és Constable festett, — de annál többet a festés. Lehet, hogv fénvérzékenység és napszak szerint ebben a csepeli tájban is benne lappang a flamand könyvfestők, hollandi tengerfestők, angol vízfestők, francia impresszionisták s a nagybányaiak művészete. Mindegyik másként állt volna eléje. Most mindenesetre rembrandti förgeteg húzódik a nyakunkba. Nagyokat szöknek a halak. Tán annak örülnek úgy, hogy négy horgász is várja őket a felrobbantott híd hevenyészett cölöplábán? Mezítláb van mind a négy, fejükön gumipántos hajháló. A fejük búbján már elkezdődött a civilizáció. Egy pléhvödörben haláltáncban csapkodnak a kifogott halak. S megint látom, hogy harctérré tettük a hazát. Leégett, szétlőtt házak feketéinek a parton. A Duna ki-kitér az öblökbe, szétoszlik a nádban és úszó hínárban, szomorúfűzek roskadnak feléje kacér bánattal s csodálkoznak, hogy nem látják magukat benne. Békalencse s moszat lepi be sűrűn a színét. Háló nélkül ágaskodik egy merítőháló rúdja a parton. Mögötte, a töltésen görögdinnyével imbolyog egy szekér. Apró hólyagok karikáznak körülöttem. Tik, tik, tik, tik-tik. tik-tik, tik-tik, tik-tik-tik, tik-tik-tik, tik-tik-tik . . . Egyszerre csak jeges gyöngyfüggöny szakad rám. A Dunán vagyok s nem látom sehol a vizet. Nem látom, de nyelem. Patakzik a számba s az ingem alá. IGY ÉL az én udvari énekesnőm fenn a város felett s túl a városon, jelenés előtt és jelenés után. Esztergomtól Aquincumig a nagy történelem néz le rá, énekelt Szent István franciáinak, a rab Salamon királynak, Nagy Lajos vendégeinek, rác papoknak, római kapitányoknak s énekel tovább újpesti labdarugóknak és hajóácsoknak. Aztán a hidak lassan szaporodó, gyorsan fogyó s megint szaporodó öleléséből (innen tudja, hogy él, nő, meghal s újra-528