Budapest, 1946. (2. évfolyam)

10. szám - CS.SZABÓ LÁSZLÓ: Fenn és lenn (A Duna éneke)

rágták a csúf lélek pondrói. Olyan ez a feldúlt ipari táj, mint egy csendélet őslénykoponyákkal. A mából egyszerre özönvízelőtti tájjá változott. Mit jelent ez? Tán azt, hogy ilyen közel lappang az őskor az ipari civilizációhoz? Uhistoire se racornit comme un carton calcine . . . döbben meg egy régi versében Jules Romains. A történelem zsugorodva visszagörbül, mint egy megpörkölt papír. S a fejlődés tetején megint kirázza az embert a barlangok borzalma. Pedig roncsok nélkül szép volna ez a szögletes kültelki képsor szemközt Pesterzsébettel. Vidám, karcsú kémények rácsolják az eget (a csepeli kéménvek híres karcsúak), a roppant gyárablakokban mozgalmas ég habzik, egy mélyút nagyot kanyarodva hirtelen felmutat egy vörös gyárat a viharra készülő, aranyködös szemhatáron. Minden van e sokszögű képben : csillogó vizesárok, tar domb. derékszögbe ugró raktárak, félszerek, felvillanó kémények, nekiiramodó fasorok, kéklő hegyek, rajzos, mértani keménység az előtérben, puha festőiség a budai égaljon. A mult században még iszonyodtak az ilyen ipari tájtól, csak »romlatlan« természetet festettek: malmot, erdőmélyét, tengert, vízesést. De háromszáz év előtt viszont a tengertől s a vízeséstől irtóztak még, a »romlatlan« tájtól. Pegazust, oszlopcsarnokot, sisakos félisteneket kellett akkora természetbe festeni, hogy tapsoljanak a műértők. A szépérzék mindig gváva volt ; évtizedekkel sántít a szem mögött. Aztán ritkul s megszakad a civilizáció. Soroksár alatt a haraszti hídig sűrű nádvilágban csavarog a Duna. Egy tenyérnyi honfoglaláskorban. A nád mögött, a homokos Csepelszigeten voltak Árpád ménesei (Csepelnek hívták a főlovászmesterét) ; csitt, talán még visszaadja a föld víg dobogásukat a figyelmes fülnek? Egy nádi sas emelkedik a magasba. Szét-széttekint a víz a hínárban, megyek mindenütt utána, holt ágakon, erekben, a moszat kifordítja az evezőket, evező helyett már csak egy rövid lapát segít, változzunk indiánná! Meglát egy vadkacsa, látja, hogy ember vagyok, azt hiszi, puska van nálam s eltűnik. Sirályok sivítnak, mozdulatlan szárnnyal buknak le a fecskék, megint látom a sast. (De az eget alig, olyan sűrű és magas a nád.) Egy béka nézi mozdulatlanul, megilletődve a csónakot egy levélről. Először lát ilyet. Tán kikiált istennek? Uj istennek a béka világban? Nyilván a békák is azt tisztelik legjobban, amit nem ismernek s amitől félnek; mért is lennének különbek az embernél? A mese szerint már volt egyszer egy istenük, egy úszó fatörzs. Nem voltak vele megelégedve. Össze-visszamászhatták, a fatönk tűrte rendületlenül. Jupiter aztán adott nekik más, tekintélyesebb s tettrekészebb istent. Egy gólyát. Az isten volt a javából! Mind felfalta az alattvalóit. Hódoltak is előtte ész nélkül. Áll a lapát, áll a csónak. Ring a vízen a súlyom tüskés, fekete termése ; errefelé bikának hívja a nép. Csakugyan olyan, mint egy ici-pici bikafej, mint egy leszakadt dísz egy szkita nyeregtarsolyról. Meg-megzúdul a nád, rázza barna buzogányait. Eső lesz hamar, nagy eső, azt jelzik a fecskék is. Én csak ülök a csónakban, kiválasztok egy nádszálat, nézem figyelmesen, áhítattal, megpróbálom olyan sűrítő, összevonó, kozmikus tekintettel látni, mint egy kínai tusfestő. Ok sose ábrázolták a tárgyat első benyomásra, hetekig, hónapokig figyelték mereven, bűvölőn s bűvöltetve magukat, érzékenv lencsévé változva. S közben a vérük átvette a 377