Budapest, 1946. (2. évfolyam)

9. szám - BARABÁS TIBOR: Vasárnap délután (Elbeszélés)

Már negyedhat volt. Türelmetlenül keringtem a sarkon, amikor három vidéki leányka jött s az egyik megszólított. — Maga az Alfréd ? — Igen, én vagyok az Alfréd. — Én a Mária vagyok, az Erzsike huga. Az Erzsike azt izeni, hogy jöjjön fel hozzánk és várja meg ott, mert csak hatra jöhet. A gazdája nem engedi. Mária sokkal fiatalabb volt, mint a nővére, nemrég jöhetett fel Pestre, mert bár nem hordta már a horgolt harisnyákat, de a selymet sem merte még felvenni. A ruhája is furcsa keveréke volt a balmazújvárosi és pesti divatnak. A másik kettő hasonlított Máriához. Nagy kezük volt, mereven nyújtották felém, mint valami tárgyat és férfiasan megrázták a jobbomat. Nehezen indult a beszélgetés. Mária gazdái nincsenek otthon, jöjjek fel — mondták, vannak még fenn többen is, csak győzzek majd nevetni, mert Etus, a szakácsnőjük, az furt nevet, olyan jó pofa. A háziúrék a harmadik emeleten laktak. A lányok a főlépcsőn mentek fel, mert a házmesterné nem láthatta őket. Becsöngettek. Sovány, magas, szőke nő nyitott ajtót, csak annyit mondott: »No, itt vagytok?!« És már nevetett is. Nagy szája volt. Fogai ritkás egérfogak. Átcsoszogtunk a ragyogóan tiszta urasági szobán és a hideg, nagyköves, csempézett konyhán és benyitottunk a cselédszobába. Bent két egymással szembenálló tábori ágyon még négy lány ült. Ahogy beléptem, zavartan felállták. Megrázták a kezemet, nevüket mondták : Juliska, Margit, Amál... És mind másként volt öltözve. Folklorista barátaim számára külön tanulmány lett volna ruházatukból megállapítani, hogy mióta vannak Pesten, melyik vidékről kerültek fel, mennyi rajtuk a népi elem és mennyi a divat. A házbeli cselédek voltak. Azután leült az egész társaság A lányok újra letelepedtek a szürke takaróval fedett ágyra. Még három szék volt a szobában, egy rozzant asztal, a falon egy Mária-kép s az asztalon vetőkártya. Méregettek, aztán csak nevetnek zavartan, furcsán és én így szóltam hozzájuk. — Ennyi lány! Azután hol vannak a férfiak ? — Férfiak nincsenek — mondta idegesen felnevetve Tusi, a szakácsnő. — Minek a férfi ide, az csak bajt csinál. — Mégis. Nem unalmas ilyenkor, vasárnap délután, amikor az urak már nem csöngetnek ki s a házból mindenki elmegy ? — Akkor összegyövünk mi lányok és nevetünk egy jó nagyot az egészen. — Miért van itt a kártya az asztalon, ha magukat nem érdekli a férfi ? Erre már nem kaptam választ és a Tusi sem nevetett. Az egyik így szólt — a vaságyon ült és rövid, vastag lábait lóbálta — : — Csak nézzük, hogy mit hoz a sors. Nézem a ház halottian csendes, szürke udvarát. Szemben is ablak, biztos cselédszoba. A lakója talán itt ül az ágyon. Titkolt, bánatos magányuk lehúz a szomorúságukhoz. — Hát én majd vetek maguknak. Megnézem, hogy mit hoz a sors. Az asztalhoz ülök, óvatosan szétteregetem a kártyát, hetet rakok soronkint, négy sort, a nyolcadik lappal letakarom a szeretőt, a hírt, az otthont és a pénzt. És Tusinál, a legközönyösebbnél kezdem a játékot. — Útról levelet kap majd. A levelet valami ellensége írja, de ne törődjön vele, mert hazugságot ír. Nagy hűséggel, gondol magára valami katonaviselt egyén. — És itt ránéztem. Ideges nevetgélését egészen abbahagyta. Hasán összefonta két kezét, fejét féloldalra fordította, gondolkozott. — A Jóska lesz! — Igen — mondtam meggyőződéssel. — Bizonyosan a Jóska. Itt a gyerek valami pletykát mutat, de mindezt letakarja a jó hír. Etus arca érzéssel telt meg. Bizalom támadt benne és reménység a többiekben is, amint szinte parancsoló hangon a pappal, tehát a házassággal zártam le Etus közeljövőjét. A cselédszoba állott, fülledt levegőjében szinte éreztem a szegények felébredt vágyát a katonaviselt férfi után. És én, mind a hétnek, a kártya nem nagyon változatos jelentéseit megszínesítve, sokat hozzáadva kedvet akartam ébreszteni bennük a kalandra, a tettre, az életre. Kártyavetés közben érkezett meg Erzsike. A fiatalabbak között rosszul ЯШШШ