Budapest, 1946. (2. évfolyam)

9. szám - RÁBA GYÖRGY: Háború után (Vers)

érezhette magát, vagy talán bosszankodott, hogy a lányok ennyire kisajátítottak maguknak. Nagy, virágos, ízléstelen szalmakalappal, rosszul szabott kék kosztümjében ül le a vallatószékemre és kért, hogyha már mindenkinek vetettem, vessek neki is. Fontoskodóan szétteregettem hát a kártyákat és a színigazt igyekeztem mondani. — Megismerkedett egy fiatalemberrel, de ez a fiatalember állhatatlan. Legyen nagyon óvatos, mert a szíve változó. Nemsokára nagy útra fog menni. És itt áll maga mellett az ellenség is, de ne törődjön ezzel, mert levelet kap, meg ajándékot egy egyéntől, aki szívbéli szerelemmel gondol magára. — Még mást is mondtam, de tudom, hogy ez volt a lényeg. A végén csak ült, lebámult a sárgára festett padlóra, mint aki igyekszik összeegyeztetni a jóslatot a valósággal. S ezután, már megszokott szomorúságába merülten, kihívta a konyhába Mária húgát és Etust, a barátnőjét. Kint nem névettek és úgy éreztem, hogy rólam van szó. Vagy tíz percig tanácskoztak. S ekkor bejött. Megyünk — szólt hozzám, röviden, de nem parancsoló módon. Hét nagy, munkától piros kezet ráztam meg. Már beesteledett, amikor a főlépcsőházban elindultam Erzsikével. Csak az utcán szólalt meg. — Magának igaza van. Csak azért hívtam le, hogy megmondjam — a Tusi és a Mária is azt mondta —, hogy maga nem való nekem. Maga megint »csak« egy úriember. Úgysem lehetünk mi egy pár. Maga még a körútra sem jönne ki velem, épúgy, mint a másik. Nekem meg már nincs sok évem, amiből költhetek. Keresnem kell valami iparosfélét. Tudja, valami jobb embert. Egy gépészt, vagy valami fodrászt. Egy nekem valót. Szomorúságában sírni sem tudott, csak a kezét nyújtotta, aztán visszafordult a Benczur-utca felé. HÁBORÚ UTÁN A ház hamvába guggol, régen kihűlt az ágyú, kiégett már a lélek, a vad, perzselni, vágyó, a halál hidegen az arcunkba lehellt, tavasz jött, nyár, míg ajkunk körül a fagy lehellt a kormos fegyverekre, a harci szekerekre szemérmetlen vörösbegy pattan, könnyelmű cinke, — nyújtja gémberedett tagját, a közös tűztől föláll, kiben ma újra a napok gondja füstöl s kinek szívét gorombán törte a háború, asztalra hajtja súlyos fejét az őszhajú. A csönd barátja, még sem vagyok elégedett, úntan számlálom a jövendő éveket; mikor a kés alatt a testünk jajgatott, nem hallhattuk, amit a lélek hallatott, csavargómódra élve, majd elheverve resten kongó téren, deres mezőn engcszteletlen, —jóllakva, kiben a mindenség titka fájt, nem nyughatik sehol. Naponta vétkezel, világ, és lassan álmodol.