Budapest, 1946. (2. évfolyam)

9. szám - BARABÁS TIBOR: Vasárnap délután (Elbeszélés)

BARABÁS TIBOR VASÁRNAP DÉLUTÁN Schubert F r ti и г a j z a i V I Az Andrássy-iiton, közel a Köröndhöz találkoztam Erzsikével. Tulaj donképen Bözsinek kellett volna szólítanom, mert Balmazújvárosból került fel Budapestre és mint szakácsnő helyezkedett el e zűrzavaros társadalmi mechanizmusban. Az arcomba nézett, fiirkészően, méregetve. Visszanéztem, de bizonyosan továbbmentem volna, ha lesüti a szemét és a szemérmeskedőt játssza. Nem tette, öntudatosan és álhatatosan nézett, hogy szinte furcsa volt már az egész. Megszólítottam. — Miért néz így rám? — Nagyon hasonlít egy unokaöcsémre, akit szerettem. Ez az »unokaöccs« vidékies szemérmű megjelölése volt az egykori szívkirálynak. — Elkísérem. Jó? — Jó. De én egészen közel lakom. Itt vagyok a Lendvay-utcában. Tudja olyan rosszak a férfiak — kezdte anélkül, hogy a szemembe nézett volna. — Mind csak egyet akar. — És maguk, maguk mit akarnak, Erzsike? (elfelejtettem megmondani, hogy már bemutatkoztunk és ő így mondta a nevét: »Erzsike!« Becézve önmagát, mint az olyan ember, aki ritkán részesül gyengédségben és ezért azonnal bejelenti erre az igényét). — Mi beszélgetni akarunk csak. Nem jó egyedül lenni. Mi nők nem akarunk olyan nagyon sokat, kevéssel is beérjük. Elmondotta, hogy nagyon előkelő embereknél szolgál. Az úr igen finom ember és az asszony egészen fiatal még, szép s a múltkor megcsókolta őt egy este és így szólt : — Úgy szeretlek Bözsi, hogy no! Gyakori a vendégség náluk. Majdnem minden este. Fáradt. Mit ér a borravaló? Már tizennégy éve szolgál. Arcbőre száraz volt, szája körül két ránc. Este találkoztam vele. Csokoládét vittem neki. Erzsikének szólítottam, ahogy szerette. Szomorú volt s ez a hangulata talán nemcsak a cselédsorsból származott. Csókja is ilyen elgondolkoztató volt. Ösztönös, ЯШШШ meleg, menekülésszerű, anyai: kéretlenül és végtelen izgalommal adott. Csak a vége felé találtam benne valami pesti, vagy inkább hollywoodi árnyalatot, mintha csak attól félne, hogy műveletlennek tartom, ha nem éreztet velem valamit Jean Harlow és Greta Gr.rbo démoni stílusából. — Azt mondják, olyan az én szám, mint a bársony. Igaz? — kérdezte kacéran. — Pont olyan — mondtam, mert a nők nem szeretik, ha ilyenben ellenkeznek velük. Kicsit szemérmetlennek tartottam. Belémneveltség-e, vagy más, nem tudom, de én ilyenkor sohasem szoktam beszélni. Áhítatosan hallgatok és bánt, hogyha a nők megszólalnak. — Tudja — mert nem tegezett még a csók után sem —, kilenc évig szerettem egy igazgatót. — így mondta, »egy igazgatót«, mert bizonyára ez volt a leglényegesebb számára, vagy legalább is a legjellemzőbb. Mintha társadalmi elnyomatásának elégtétele lett volna ez a szerelem. — Maga persze azt hiszi, hogy csak a vágyainak tartott a Géza ? De nagyon téved, mert ő szerelemmel szeretett engem. Nem kértem tőle soha pénzt. Azt is megtette értem, hogy feljött a szobámba, mikor az urak lefeküdtek. Pedig úr volt, nem valami parasztgyerek. De én már meguntam az örökös bujkálást. Kilenc év alatt egyszer sem jött ki velem a körútra. Félt a barátaitól. Azt mondta, meglátják. Szép ember volt, barna bajusszal. — így dicsérte az elődömet. -—- Engem miért szeret ? — Maga olyan, mint egy valóságos doktor, olyan komoly, szemüveges. II. Vasárnap délutánra adtunk találkát egymásnak a Benczur-utca sarkán, öt órára. Vártam, nem jött.