Budapest, 1946. (2. évfolyam)
6. szám - BENEDEK ANDRÁS: Színházi esték
И t \ E Ö E К % \ » R .4 S I \ICII. császár, p л г я \ /. I Történelmi tárgyú darabok láttán igen sok néző agyában fogamzik meg az a téves gondolat, hogy a mult elevenedik meg a szeme előtt, s hogy az írónak egyéb célja se volt, mint régi eseményeket mutatni be. Pedig meg kellene értenünk, hogy ez a történettudós feladata, a drámaíróé pedig a inai emberek, inai problémák leleplezése, vagy ha jobban tetszik az örök ember problémáinak bemutatása. A ruhák megváltoznak, de az emberek nem, a jelszavak megváltoznak, de a társadalmi ellentétek nem. Hatalmasok és elnyomottak a világ kezdete óta szemben állottak egymással, s ha az író ezt a szembenállást történelmi mezben mutatja be, minket ott is csak a mezítelen ember érdekel. Akkor miért választja a történelem külsőségeit? Erre ezerféle oka lehet. Vagy azért, mert a most erjedőben levő folyamat megfelelője a múltban egészében lezajlott, s ígfy a párhuzamban a történelem tényei az ő szemében próféciát jelentenek a jövőre vonatkozólag. Vagy mert a közönség — sem a hatalmasok, sem az elnyomottak rétege — nem tudja elviselni, hogy leplezetlenül beszéljenek a legizgalmasabb kérdésekről. (Ezért írt Tompa virágnyelven.) Vagy mert a mult eseményei maguktól olyan kerek egységbe rendeződlek. amelyet az írónak jóformán formálnia sem kell, magukban is művésziek, egységesek. Vagy mert a régi szavak, színek varázsa oly lenyűgöző, hogy sem író, sem közönség nem tud szabadulni hatásuk alól. Vagy . . . Az ezer vagy közül nyilván az ezeregyedik késztette Háy Gyulát, hogy Zsigmonú kiráh t válassza drámája hőséül. Elszegényedett, világosfejű kalandornak mutatja be az uralkodót, először a sik'ósi vár börtönében, amikor a főurak lemondásra akarják bírni, sőt esetleg vérpadra is küldik. A király azonban meggyőzi őket, hogy mindannyian jobban járnak, ha őt a német-római császári székbe segítik. A további események a konstanci zsinat köré sűrűsödnek. Zsigmond meg akarja szilárdítani hatalmát, s erre a kor vezető eszméjét, a vallást tartja a legalkalmasabbnak. Nincsenek lelkiismereti aggályai sem magával, sem mással szemben : a hatalom pusztán lét-, megélhetéskérdés, a vallás pedig csak eszköz. Tárgyal a pápával szép szóval, vagy erővel, vagy hatásos jelenettel próbál fölébe kerekedni — és ugyanakkor tárgyal Husz Jánossal, az ítéletre váró eretnekkel, aki ugyanezt az egyházat akarja megsemmisíteni. De a pápa megszökik előle, Husz pedig inkább választja a máglyát, mintsem hogy lemondjon az elnyomott nép teljes fölszabadításáról. Császár és paraszt nem lehetnek szövetségesek, épp oly kevéssé, mint tűz és víz, s a darab azzal végződik, hogy Zsigmond jobb híjján a megszökött pápa után küldi katonáit. Különös, elgondolkoztató dráma ez. Zsigmond csaknem állandóan a színen van, okosan beszél, ügyesen viselkedik, s így bármily ellenszenves is, útját az ügyes szélhámos iránt érzett aggódással kísérjük figyelemmel, szinte hősnek érezzük. Pedig az igazi hős Husz és a husziták, a szegénység képviselői, akik csak egy-egy jelenetben tűnnek föl, s azt juttatják eszünkbe, hogy Huszt megégették, a husziták ügye pedig elbukott. Ami az elnyomottak programmját illeti, hogy az igazságért vért is kell ontani, nem éppen fölemelő : szószerint ugyanezt vallják a mindenkori hatalmasok — egy másik igazság nevében — s eszerint nem igazság és hamisság áll egymással szemben, hanem két erő, amelyek közül a hatalmasabb rákényszeríti a maga véleményét a gyöngébbre. Lehet, hogy ez így van, de szomorú, ha így van, épp oly szomory, mint a közönség tapsai : a darab egészének mondanivalóját nem értette meg, csak egyes mondatait, s ezek a kiragadott mondatok ma szinte az ellenkezőjét jelentik, mint ami az értelmük a darab egészében. Pedig az író nem használta a régi szavak bűvöletét, a darab tele van tízhúszéves fordulatokkal, amelyek épp úgy, mint néhány anakronizmus, arra valók, hogy a mondanivaló aktualitását jobban kidomborítsák. A Nemzeti Színház együttese kitett magáért az előadással. Gellért Endre rendezésében, Varga Mátyás lenyűgöző díszletei közt. Nagyajtai Teréz festői jelmezeiben hozta színre a darabot. A színészi alakítások közül Abonyi Gézáé magaslik ki : a félénk, intrikus pápát oly meggyőző erővel mintázta meg, hogy egyegy gyanakvó oldalpillantása, sunyi mozdulata sokáig emlékezetes marad. Somlay Artúr Husz szerepében jóval könnyebb feladatot kapott : egyetlen jelenetben kellett töinörítenie az eretnek mély bölcseségét és izzó fanatizmusát. Tiszta beszédével kitűnt Somogyi Erzsi a szenvedélyes császárné alakjában. Major Tamás, mint Zsigmond, szerepét sok érdekes apró momentumból építette föl. Ha sókat jár színházba az ember, kialakul benne Meqtörl egy bizonyos elképzelés SZÍVOk háza arr ó L ho<ry mi a dráma : néhány ember a sors különös játéka folytán olyan helyzetbe kerül, hogy kénytelen szóban, tettben leleplezni önmagát. Minden szó, minden tett újabbakat szül, míg csak a figurák szinte pőrére vetkőzve állnak előttünk, s akkor az egymással szembekerülő erők vagy megnyugszanak, vagy egyik elpusztítja a másikat. A dráma néhány órát ragad csak ki az alakok életéből, de ebbe aztán belezsúfolja életük egészét. Mentől erősebben érezzük a sors nyomását, amely ezeket az embereket szóra, tettre bírja, annál jobb, hihetőbb a történet. Persze ez csak egyik kritériuma a jó drámának. A másik, a nehezebb : érdekes mondanivalót adni valamennyi alak szájába. G. B. Shaw darabja, amelyet húszegynéhány éve ismer az angol színpad. s amelyet Nagypál István fordításában most mutatott be a Madách Színház, tele van érdekes mondanivalóval, de nyoma sincs benne drámai mesének. Alakjai, akik különösebb ok nélkül gyűltek össze egy félbolond, félbölcs aggastyán házában, szellemesen beszélgetnek önmagukról s a világról. E beszélgetések központi ürügye mindössze annyi, hogy egy szegény lány, Ellie Dunn férjhez akar menni a gazdagnak vélt iparbáróhoz, Manganhez, s erről a háziasszony, Hesione lebeszéli. Az ürügy azonban épp oly vézna, mint az, hogy az ő férje, Hector két felvonáson át azért pompázik egy indiai herceg ruháiban, mert az asszony únja a hétköznapi ruhákat. De a vézna ürügyön túl mit tudunk meg? Annyit, hogy ez a néhány ember céltalanul teng-leng az életben, játszanak egymással, hazudnak egymásnak, bosszantják egymást, s ha véletlenül meghalnak, az sem okoz senkinek nagyobb megrendülést. Az előadás kimagasló alakítása Lázár Máriáé Hesione szerepében. Apró mozdulataival, hangjának finom árnyalataival érdekessé tette ezt az egyébként testnélküli, csupa szellemfigurát. Az együttes többi tagja közül különösen Uray Tivadar és Táray Ferenc alakítása szembetűnő. Színházaink, mint a járni tanuló gyerekek, kap-MakraniON kodtak az idén hol hölqy ilyen, hol olyan támaszték után. A sikert sohasem lehetett előre kiszámítani, de ina aztán kétszeresen nem : senki sem tudja, a közönség milyen rétege jár most színházba, s annak mi kell. De Shakespeare mindig kell, s alig választhatott volna szerencsésebben a Művész Színház, mint amikor a Makrancos hölgy előadására vállalkozott. Nagyapáink finomkodó nemzedéke ugyan a költő gyengébb alkotásai közé sorolta, apáink korában is úgy vélték, hogy némi mosdatásra szorul, ma pedig eszünkbe se jut megbotránkozni a kemény tréfákon. Hevesi Sándor még úgy rendezte a darabot, hogy Petruchio durvaságai inkább egy szerelmes férfi nevelési rendszerévé szelídüljenek. Apáthy Imre felfogása jóval közelebb vitt a szerző elgondolásához, külsőségekben is, mozgásban is. A külsőségek (Fábry Zoltán díszletei) szerencsés ötlettel állítottak elénk egy stilizált, félállandó Shakespeare-színpadot : kétfelől két ház, középen nyitott falkeret, amelynek egyik felében festett háttér jelezte a színt, a másikban egy függöny takarta a következőt. Az elgondolás kitűnő, gyöngéje csak az, hogy a függönyre óriási betűkkel felírták azt, amit a néző úgyis megtud a szövegből, úgyis meglát a festett háttérről, s ami néhány évre ismét elterjeszti azt a már sokszor megcáfolt, bosszantó félreértést, hogy Shakespeare színpadán voltak ilyen feliratok. Még ha lettek volna, akkor sem kellene alkalmazni, mert haszna nincs, nem is szép. Szépnek talán a durva taglejtéseket se nevezh^jük mindig, amelyek Harsányi шт Ё •
