Budapest, 1946. (2. évfolyam)

6. szám - MÁRKUS LÁSZLÓ: A sziget

MÉG NEM LÁTTAM a Szigetet azóta. Ha arra vetődöm a rakpartra, elfordítom a fejemet, mint mikor a villamos elgázolt valakit, aki kedves volt nekem, szerettem és most nem merek odanézni. Közelébe menni éppen nem merek. Roncsolt szép arcát nem akarom látni, azt hiszem, ezt az egyet nem bírnám ki. Mi lett a Margitszigetből, nem tudom, de hogy mi lesz, azt tudom. Margitsziget lesz, tündérsziget, titokzatos kert a Duna két karjának ölelésében, hűvös, harmatos, rózsaszagú, kékfátyolos nyári éjszakák szigete. Mikor partjai mentében elsiklott a hajó, hallani lehetett a vén fekete fák énekét, hegedű és cimbalom, s fülemile hangon zenélt a sziget, emlék csillogott ki a fűszeres homályból, lidérc, szentjánosbogár és ifjú szerelmes élet a lámpák tüzes csöppjeiben. Elszánt emberek nekivágtak a jeges Dunának és hozták a hírt. Azoktól is hallottuk, akik a Margithíd tájékán laktak és kenyérért járták a veszélyes utakat a tavalyi február önkívületes napjaiban. Á németek befészkelték magukat a szigetre, óh, elleptek ők mindent, ami nekünk szép és drága volt. Baromi ostobaság odaadta, eszelős kegyetlenség és gyűlölet szétmarcangolta a várost. Semmiféle emberi indítékkal nem lehet megmagyarázni, emberi méretű gyűlölettel és gonoszsággal sem azt, amit a németek itt elkövettek. Százezres tömegben dobták magukat a halálba, csak hogy elpusztuljon a magyarok szép városa. Harcolhattak volna máshol is, nem reménytelenebbül, mint a városban és itt a városban is biztosabb és védhetőbb támaszpontokat találhattak volna. De nekik a vár kellett, a parlament, a belváros, a hidak, a sziget, engedték bezárni magukat, tudták, hogy ott pusztulnak, de nekik többet ért az életnél az a gyönyörűség, hogy kitéphették a szívünket. Mint ördögi torreádorok, veres posztóval bőszítették a városra a háborvi tomboló bikáját, tisztes kultúránk legféltettebb dokumentumaira, palotáinkra, templomainkra, múzeumainkra, könyvtárainkra, kórházainkra, történelmünkre, büszkeségeinkre, szegény kis népünk minden véres verejtékkel szerzett kincseire uszították a háborút, kipécézték, ami pótolhatatlan érték, a gránátot, aknát, légibombát odavonzották olyan gyűlölet és olyan felfoghatatlan rossz szándék mágneses vonzásával, amit soha többé nem lehet elfelejteni. () Beszélték az emberek, hogy a pesti dunaág fölött robbajjal és lánggal telt el a levegő, fekete árnyékokat látni a zajló jégen és a baljós füst vereslik a sziget belsejéből. A háború áttért a szigetre, nyűvi az ősi fákat, tapos a házakon, megszállott a vendéglátó szobákban és rádönti a dühöngő pokolfajzatra a tündérkert kecses építményeit. És a nagy szövetséges, a mi német »barátunk« ott van mindenütt, ahol vele együtt valami magyar szépség pusztulhat, agyonvereti magát, de úgy, hogy mindig csak valami szívünkhöz nőtt birtokunkat kelljen lepörkölni feje felől, és mikor ezt hallottuk, akasztófák, tüzes fogók, vesztőkarók rémképei vetültek a bunkerek falaira és a kínai hóhérművészet csúcsteljesítményei között nem találtunk olyan halált, amely ezt a bitangságot méltóan megtorolhatná, Ma sem érzek másképen és ha rájuk gondolunk, valami olyan létezés sejtelme undorít, mely kívül van az emberségen és mint valami ismeretlen, felfoghatatlan, nyálkás foszlányokban, más világról idefoszlott, téren és időn kívül való dimenziókon át ideterjedt szubstanciaváladék felkavarja a gyomrunkat. Mostanig nem mertem megnézni a Szigetet. De képe él bennem, tudom, hogy van és lesz, mert nem emberi szándékok, hanem örökké jelenlevő elemi energiák teremtették. Gyönyörű kert volt a Margitsziget, de nem olyan, mint amit általában kertnek nevezünk. A többi kert egy darab föld, amit az ember kiválaszt és felcifrázza virággal, táblákra parcellázza utakkal, nyesett fákkal, szökőkutakkal és kioszkokat telepít rá, tornyokat és pavillonokat, — a többi kert csupa nagy méretekbe fokozott edény, amiben föld van és a virágok kívülről jöttek, csak megtelepedtek itt, táplálkoznak a földből és a maguk különös életét zöldelik és virágozzák. Másféle kert volt a Sziget. Ez a darab föld, mely a víz dús ölében egyre születik, nem szervetlen, elmálott kőzethalmaz, nem szerves rothadék, nem oxidokkal, nem szén, kova- és nitrogénvegyületekkel. savanvú és lúgos sókkal átitatott, dunai kavicsra ágvazott, elkevert táptalaj, hanem rejtelmes élő anyag, ismeretlen minőségű protoplazmából épült ismeretlen szerkezetű sejtvilág, vitális energiák és működő lélek hordozója, önmagában való szervezet, élőlény, dinamikus egyéniség, önmagát tovább folytató létezése, egyszóval a Sziget. 229 MÄR К US LÁSZLÓ