Budapest, 1946. (2. évfolyam)

6. szám - VAS ISTVÁN: Júniusi jegyzetek 1944-ből (Vers)

alkalmával volt kiemelhető és elszállítható. 22—25 fokos meleghez szokott majmaink közül azok, amelyeknek nem akadt a közönség köréből önkéntes pártfogójuk és nem kerültek hamarosan magánlakásokba, néhány óra alatt megfagytak, amikor a majomház üvegtetejét aknák betörték és kiáramlott a csarnokból a meleg. A SZIKLÁBA ÉPÍTETT OROSZLÁNHÁZ levegőjét melegítő központi fűtés nem működött, az oroszlánok élelmezése csaknem megszűnt, noha néhány derék állatápolónk életét kockáztatva, kerített nekik, valamint a még megmaradt néhány sasnak és keselyűnek húst a kert környékén heverő lódögökből. Azok az oroszlánok, amelyek nem múltak ki a hideg és a koplalás folytán, a felszabadító ostromnak estek áldozatul, az ostrom végzett a jegesmedvékkel, az indiai örvös- és a kárpáti barnamedvékkel, az utolsó sasokkal és keselyűkkel is. A tigrisházban külön-külön ketrecekben tartott tigrisek, párducok, pumák és jaguárok egymást marcangolták eszeveszett marakodásban, mikor a ketrecek között a tolóajtók elpusztultak és az egymásra haragvó, gyűlölködő, vérengző természetű nagy macskák összeakaszkodtak. A gyilkos viaskodásnak, immár halálrasebzett ragadozók között, puskagolyók vetettek véget. Megnyíltak a kerítések kapui, szétszakadoztak a röpdék vashuzalhálói, beomlottak a falak, beszakadtak a tetők és a még élő állatok közül a pónilovak és tevék kiszabadultak a kertből, a papagájok elrepültek és — ha nem pusztultak el — valahol megint fogságba estek. A kertből megszökött és elcipelt állatokból az ostrom után visszakerült hozzánk három majom, öt shetlandi-póni és egy papagáj. Budapest ostroma véget ért és elszomorító nyomokat hagyott a kertben. A nagy felfordulást megelőző időben 2500 darabot számláló állatállományunkból maradt tizennégy darab — öt víziló, a »Mala« névre hallgató indiai elefánttehén, egy kétpúpú teve, egy zebra, egy láma, egy délamerikai borz és négy kisebb madár — maradt az ásító üresség az állatházakban, ketrecekben, kerítésekben, maradt sok rom, üszök, puszta fal, törmelék, bombatölcsér, megtépett, megcsonkított fa, pusztulás, roncs, hulladék, szemét, de mindezen felül maradt és él az Állatkert munkásaiban és tisztviselőiben a remény és az erős akarat, hogy harmadízben is újjáépítik Budapest székesfőváros Állatkertjét. HS ISTVÄIW CJúniiui f^gj^ztbtk 1944-bűl A fényben a város, mint egy idióta, végzete elé szép fejét lehajtja. Tombol a téboly benne tavasz óta és nézd, a tetvek hogy nyüzsögnek rajta. * Nem mondhatom, hogy sokszor gondolok rád. Rosszszagú gőzzel ront a szédület. Hugocskám, hogy vagy? Hol leng tarka szoknyád? Üres terrászon ülök. Nélküled. * Cherbourg, Siena, Minszk. . . a végzet három felől egy célba fut. Azaz döcög. A bosszúval mit érek, ha meggyilkolták már Anyut? * Anyuska olyan kicsi volt és csúnya is volt. Zokogott. A rettegés meg pakkolás közben megcsúfult, lefogyott. Gömbölyű, tréfás arca most megnyúlt s a csontokig apadt. Könnyzacskó gyűlt és ferde ránc csillogó, szép szeme alatt. Pecsét mögött zsúfolva állnak volt bútoraink a sötétben, a perzsa szőnyegek, az ágyak. Az ingaóra, mintha régen, még bong az üresölű csendbe, megreccsen a halfarkú lámpa, s még érintetlen a kelengye, húgom damasztja, porcellánja. * Csak én maradtam az üres lakásban. Ha járok, kongnak a termek. Csak én fürdők a kádban. A kávéházban egyedül merengek. A többiek vagy bujdosásba mentek, vagy hurcolja őket a hadigép, igaz, hogy csak rabszolgakép. Aki szerencsésebb, az engem nem keres. Nem rendezett a helyzetem, csupán kivételes. Öt éve halt meg az, akit szerettem. Most halni készülnek azok, akiktől eredtem. De undoromat ők se értenék. Minden közösségnek csak szégyenét érzem. A szép összhang vijjogva vész el. Az élet partján füstölök, félszeg és torz kivétel. * Képzeletem mindent megízlel, eszem mindent megért és rettegek a gyilkostól és rettegek a gyilkosért. 220