Budapest, 1946. (2. évfolyam)

6. szám - HOLLÓS KORVIN LAJOS: Kanárimadaruk (Elbeszélés)

HOLLÓS KORVIN LAJOS KANÁRIMADARAK H i n с z Gyula rajzaival j\.z ablakommal szemközt, a szűk mellékutca túloldalán csonka romfalak merednek értelmetlenül a semmibe. Ezek a romok csak annyira emlékeztetnek a hajdanvolt házakra, mint az iszonyat ihletében alkotó némely új festó'nk portréi a valóságos emberarcokra. Dehogyis bírálom a festőket, — ők az »igazat« látják, »nemcsak a valódit« — mint ahogy hiába képzelem én., amikor háttal állok az ablaknak, a régi, ép házakat mögöttem, mihelyt megfordulok, a romok durván szemembe ordítanak. E halott házakban emberek éltek, — néha már szinte hihetetlennek tűnik ez. Hol is volt az ablak, melyben kalitkák tornyosultak egymáson, s egy őszhajú, fáradt, lompos öregasszony cibálta le a rolettát olykor, ha lányai nemtörődömmód a nyitott ablak előtt vetköződtek . . . Böndőék életének akaratlan tanuja voltam: ablakaik valamivel mélyebben feküdtek, mint az enyém. így ha csak kipillantottam a bérkaszárnyákkal szegett utcára, máris tudomást kellett vennem életük minden mozzanatáról. Böndőék egyetlen, elég tágas szobájában harmincketten laktak: Böndőné, ennek huga, »látszólag mindketten özvegyek«, Böndőné két lánya, húgának lánya, Böndőné fia: Gáspár, egy albérlő és huszonöt kanárimadár. Böndő Gáspár ugyanis kanári-idomár és kereskedő volt. Legalábbis így írta volna ki cégtáblájára, gondolom, ha egyáltalán lett volna cégtáblája. De nem volt, s eleinte onnan gyanítottam a foglalkozását, hogy hetenként kétszer tíz-tizenöt apró kalitkával indult el hazulról a kissé bamba, öreg legény. A többi napokon pedig — már amikor Böndőék házirendje engedte — szemközt ült a kalitkákkal s egy furfangosan csicsergő fütyiilővel magasabb énekleckét adott az izgatottan fülelő sárgapihés növendékeknek. Nyilván alacsony műveltségi fokon álló kanárikat vásárolt, amelyeket kellő iskoláztatás után, felkészülten bocsátott az élet és a szereplés viszontagságos útjára. A jólvégzett sárgapihés művészek azután áruvá alakultak a Városháza udvarán, a madártőzsdén. Ott pillantottam meg a bambaképű Böndő Gáspárt, hogy madárnézőben jártam arra, a sok csicsergő, csörgő, pipelő, turbékoló, károgó szárnyaslény között, amint várta a vevőket s ösztönözte növendékeit, hogy meg ne bukjanak a szemlén. Mily üde kis színfolt volt e madárpiac a vén, sárga falak között, mint holmi ódon dalmát, vagy ilyen város egy zárt terén, — csak ép a tarka kendő hiányzott az árusok fejéről. Valahányszor a Városházán jártam, nem mulasztottam el ezt a látványt . . . Node visszatérek Böndőékhez. Böndőné idősebb lánya, Terka, (»művésznéven«: Ibolya), húgának lánya, Róza, (»művésznéven«: Viola), valamint az albérlőnő, (akinek a nevét azért nem tudtam, mert gyakran változott; nem a neve, hanem a személye), foglalkozásukra nézve — hogyismondjamcsak, — pillék voltak. Ha éjszaka mentem haza, ott találkoztam velük a Körút sarkán, ahol kedves közvetlenséggel fütyörészgettek. Böndőné ugyancsak öreg huga viszont, mint azt különböző jelekből megállapítottam: nyugalmazott pille volt. A család életretidje ekként bizonyos vonatkozásokban párhuzamos vala: a kanárik nappal fütyörésztek és éjjel aludtak, míg a lányok nappal aludtak és éjjel fütyülgettek az utcasarkon. Az albérlő hölgyek, akárcsak a kanárik, mint mondám, gyakorta változtak; Böndőék lakása valósággal rezervoárja volt ekkéntkanárimadaraknak és éjjeli pilléknek, minélfogva némely régmúlt történelmi korokban különös tisztelet övezte volna. Elridegedett árutársadalmunkban azonban Böndőék otthona is hétköznapi magazinná szürkült, ahonnan csupán kipróbált és szolid kereskedői elvek szerint látták el a várost a kanárikkal és pillékkel. A fényűző igényeket szolgáló két élőlény-kategória között élt Böndőné kisebbik leánya : Margit, akinek eladdig nem volt művészneve. A Böndő-portával való 221