Budapest, 1946. (2. évfolyam)

5. szám - KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL: Városok települési helye

elemezni a terepviszonyait, mélyebben csak így merülhetünk el egy város tanulmányozásában. A más és más terepviszonyok magyarázzák a folyó által két vagy három felé osztott város részeinek egyéni fejlődését. A folyó elszigeteli egymástól a két városrészt, ezen az egyre gyarapodó számú hidak sem segítenek, a terep érvényesíti jogait. Más és más életforma alakul ki mindkét parton. Pestből sohasem lehet Buda és Budából sohasem lesz Pest. Igen fontos szempont a várost átszelő folyam futásának görbéje. A folyamhurok és a folyamkönyök egymástól gyökeresen különböző fejlődést indítanak el. A hurok megkönnyíti a védekezést s így szerepe inkább passzív, mint aktív. Ezzel szemben a könyök magafelé irányítja a szárazföldi forgalmat, tehát vonzó hatást gyakorol a kereskedelemre, a leghatalmasabb városteremtő erőre. Ugyanebből az okból fontos, hogy a folyó hajózható-e s milyen mértékben. Hasonló eredményeket idéz elő egyes városrészek színvonalbeli különbsége is. A színvonalkülönbség következményeként alakul ki egyes városokon belül az alsó- és felsőváros egymástól oly mélységesen különböző csoportosulása. A Földközi-tenger övezetében ez a tipikus városfejlődési vonal. Mindig a védekezés szükségéből létrejött felsőváros az ősibb település. Az alsóváros későbbi, békésebb korok terméke. Gondoljunk az Akropoliszra és az Agorára, Athén e két jellegzetes részére. A közlekedés nehézségeinek következményeként a két városrészben két gyökeresen más életforma alakul ki. A Montmartre-ot 1860-ban csatolták Párizshoz, mégis hosszú ideig megőrizte a csatlakozás után is eredeti egyéniségét, mert elszigeteltségét csak a fejlett technika szüntette meg. Minden város szükségképen a települési helyén fellelhető anyagot használja fel építkezésre. A régi Egyiptom és a régi Mezopotámia városai földből épültek, Athén márványból és kőből, Párizs ugyancsak kőből. Északon a tégla a leggyakoribb építkezési anyag. A középkorban főleg fából építkeztek, innen a gyakori tűzvészek. Az építéshez felhasznált anyag nemcsak a városok sorsára hat ki, hanem a civilizáció sorsára is. A kőből és márványból épült városok időállók és ha másként nem, romjaikban századokon át megmaradnak, mint a hajdani nagyság figyelmeztető emlékei. Mivel élettartamuk hosszabb, hatásuk erősebb romjaikban is alkalmasak a teremtő civilizáció nagyságát hirdetni. A Nílus, az Eufrates és a Tigris folyam partjain született nagy civilizációk építkezése felidézhetetlenül eltűnt. Agyagházaik szétporlottak. Nem érdektelen, hogy a települési helyen vagy közvetlen közelében milyen természeti kincseket rejt a föld, hiszen e kincsek vetik meg az alapját az ipari fejlődésnek. Athén város történelmében fontos mozzanat az a tény, hogy megfelelő nyersanyag birtokában megerősödhetett a fazekasipar. Az alsóvárost a fazekasók teremtették meg. Ugyancsak lényeges szempont, hogy egy város határán gabonaföld vagy szőlőművelésre alkalmas föld található. Besancon városát vagy Szekszárdot, Tokajt aligha érthetné meg az, aki nem vet számot a szőlőműveléssel. Külön területe a települési hely tanulmányozásának az eredeti földfelületi viszonyok megállapítása. Lassan ugyan, de a föld felülete a természeti erők munkájának eredményeként is állandóan változik. A folyamok futása el-eltér eredeti útjáról, a torkolatok eliszaposodnak, a tenger hátrább húzódik s a felszabadult iszapos területen később megindul a földművelés, máskor viszont e tenger előbbre nyomul. Ennél sokkal gyorsabb és tetemesebb változásokat idéz elő maga a lakottság puszta ténye. A hulladék századról századra nő s rövidesen külön réteget alkot. Várépítések, sáncolások, csatornázások, útépítések, kikötők építése megannyi durva beavatkozás a természet rendjébe. Emitt lehordanak egy hegyet, amott feltöltenek egy homorulatot. Ember és természet közös munkával valósággal átalakítja az eredeti talajviszonyokat. A Tiberisz hajdani iszapos árterületei ma Róma városát hordják hátukon. Folyamok szétszórt szigetei eltűntek. Vagy az ár hordta el őket, vagy az ember forrasztotta össze a parttal, esetleg egy másik szigettel. Párizs városának magját egy gall vezér K. e. 52-ben felégeti. Az új várost 585-ben újabb tűzvész pusztítja el. E két időpont között 80 cm-től 2 méterig magas hulladékréteg rakódott le. A XVIII. századi Párizsban számos ház bejárata alacsonyabban feküdt az utca szintjénél, hajdani üzletek ekkorra már pincesorba süllyedtek. Miután újjáépítették a Notre-Dame-i hidat, a feltöltés következtében a sziget valamennyi templomának bejáratához lépcsőket kellett építeni. A templomok, mintha a föld szintje alá süllyedtek volna. Ennek a következménye, hogy e régi templomok boltíve túlságosan alacsonynak látszik szélességéhez képest, az oszlopok pedig magasságukhoz képest vastagnak látszanak. Jelentős szerepet játszanak a szemétdombok is a városok történetében. A szemétdombok rendszerint a várfalakon kívül emelkednek, a vársánc bejáratának két oldalán. XVI. századi okmányok számolnak be róla, hogy Párizs falai előtt tornyokként magaslanak a szemétdombok. Az egyik hatalmas szemétdombon szélmalom működött, ezt a XVI. században »Malomhegy«-nek nevezték. A terjeszkedő város magába olvasztotta ezeket a dombokat, amelyeken nemsokára házak épültek és utcák futottak. Ha új városfalakat építettek, az összegyűlt anyagot töltésnek használták fel. Akár megmaradt a szemétdomb érintetlenül, akár széthordták, jelentékenyen hozzájárult az eredeti terepviszonyok elváltoztatásához. 196