Budapest, 1946. (2. évfolyam)

5. szám - GENTHON ISTVÁN: A békebeli Pest regényéről

a régen eltűnt gótikus művészet arcára feledhetetlen csókot lehelt, Tiziano reszketeg kézzel festette aranybarna női testeire vagy a Nouvelles nourritures pusztába kiáltott bölcsességére, melyet a felhevült és bolonddá tett Európa a dolgok hitvány törvényszerűsége miatt meg nem hallhatott? A Boldogult úrfikoromban . . . remeklésén kívül Krúdy csak késői novelláiban (egy részük Az élet álom címmel kötetbe gyűlt, a többi szégyenszemre még ma is hozzáférhetetlen folyóiratokban kallódik) emelkedett oda, hogy valódi értéke szerint mérjük és tiszteljük őt. Ezekben a novellákban a Géniusz és az ínyesmester fog kezet megfoghatatlan módon, hősei szenvednek és nagyokat esznek. Lukács György írja a regényről szóló kitűnő tanulmányában. hogy ez a műfaj az istentelenek éposza. Szemünk láttára esik szét alkotóelemeire, amit a két legtöbbet idézett példa ijesztő szerkezeti különössége bizonyít : Proust monstruma (melyet a leghivatottabb Gyergyay Albert oly finoman és találóan keresztelt »könvvpiramis«-nak), vagy Joyce hosszadalmas monológfoszlányokból előderengő Ulvsses-e. Ne várja senki, hogy Krúdy a régi receptek szerint komponálja meg főművét. S valóban, az olvasónak néha az az ijesztő érzése, hogy a könyv lapjait a szél sodorta egyhalomra. Ma már megemlítettem azt a nevet, mely legfényesebb csillagként ragyog a huszadik század regényirodalmának égboltozatán, a nevet, melynek igézetében a fáradt Swann és a ragyogó Bergotte, a tündéri Odette és a riasztó Charlus báró indul felénk, Krúdy reputációja érdekében illik azt is említeni, hogy a magyar író nem volt »magyar Proust«, mint ahogy Szomory Dezső sem »magyar D'Annunzio« és Kőszeg városa sem »magvar Grác«. Az ifjúságának homlokára rózsakoszorút vonó Proust attitűdje merőben más, mint ezé a borospohár mellett üldögélő, hallgatag nézőé, ki azonban a varázslók különös népéhez tartozik épúgy, mint a francia mester, kit nyilván nem is ismert. Az alvajárók biztonságával ült le a Bécs Városához címzett vendéglő asztala mellé. S lefirkantotta nekünk a békebeli Budapestet, hümmögve és szerény, szomorkás mosollyal, de olyan ördögi elevenséggel és mohó részletezéssel, ahogyan soha előtte és utána senki meg nem tette. »Nem kerülhetsz rossz helyre, ha a harangok után mégy, mendegélsz, ballagsz, nézelődöl és az életeden gondolkozol« — mondja azzal a békés, rezignált derűvel, s egyben azzal az érzékletességgel, mely a weimari aggastyánnak is fülében csengene. író volt, így hát a legnagyobb csúcsra hágva is író kellett hogy maradjon, nem vált riporterré. A régi lecke úgy szól, hogy a Géniusz múltból és jövőből tevődik össze. Nincs író, ki mások podgyászát ne hordaná vállán. Ha ez igaz — mint ahogy poros közhelyek örök igazságok álarcai —, visszateszem a polcra Kemény Zsigmond Rajongók-ját és Móricz Zsigmond Tündérkert-jét, a kettőt, mely a magyar regénytermésből nekem a legtöbbet jelentette. Elő fogom még venni őket, bizonyosan. De most a Boldogult úrfikoromban . . . bódít el abban a ligetben, hol a Közhely és az Igazság Janus-feje az egyetlen szobor. Nincs magyar regény, mely ennyire előd nélküli, megfoghatatlanul eredeti lenne. Szeretném ellopni, pedig finnyás vagyok és elkényeztetett. A Boldogult úrfikoromban... nemcsak a »pesti regény« soha nem remélt csúcsa, hanem — én mondjam ki. másféle szépségektől babonázott? — a magyar regényírás koronája. 185