Budapest, 1946. (2. évfolyam)

5. szám - MÁRKUS LÁSZLÓ: A jubiláló Vígszínház

A JUBILÁLÓ VÍGSZÍNHÁZ MÁRKUS LÁS Z LÓ AZ IDÉN MÁJUS ELSEJÉN volt ötv< •il éve annak, hogy a Lipót-körútra kirándult Budapest színházjáró közönsége. Csúnya hely volt akkoriban ez a Lipótkörút, inkább csak a jövőbe néző városrendezők láttak ott még utcát, a valóság azonban jobban hasonlított az ócskavasasok paradicsomához. Lom és törmelék halmozódott rongyos palánkok rekeszeiben, volt aztán ott, mintegy utalás arra, hogy mégis városrész ez a terület, volt ott egy irdatlan gőzmalom, a Haggenmacher-féle és egy mulatókert, sörszagú és srammlitól hangos etablissement, az »Új Világ«. Vagyis ez már nem volt ott, mikor 1896 május elsején éppen ide gördült Pestről a fogatok, gumirádlisok és konflisok karavánja, sőt a lóvonat is tekintélyes idegenforgalmat bonyolított le errefelé. Az Új Világ telkén akkor már elegáns, későbarokk palota állott, a Vígszínház. Félnyolckor elsötétült a ragyogó, pirosdrapériás nézőtér és megzendült Lenke у Hedvig hangja, aki Kozma Andor prológjával köszöntötte a kalandos expedíció résztvevőit. »Hozta Isten szép közönség, bájos hölgyek, jó urak.. .« Ezekkel a versszavakkal kezdődött a vígszínházi előadások máig folyamatos ötvenesztendős szériája és rögtön, még a prológusban elhangzott a program is : »Jó íróknak jó darabját jól kell mindig játszani«. Úgy tudom. Ditrói Móric igazgató diktálta ezt a két sort a költőnek és mindenesetre ő tette át a praxisba a tömör mondat tartalmát. Körülbelül ezt csinálta a Vígszínház azóta és ezeken az elveken épült fel a stílus, mely a Vígszínház lelki és anyagi életének ma is szükségképen való formája. így nyílt meg a színház a magyar millennium esztendejében. Máskor ez meg se történhetett volna, de akkor úgy látszott, hogy a magyarság végleg beérkezett Európában, az ittlakó népek elfogadták, megadták tisztes rangját s helyét kijelölték e kontinens különösen sugárzó napja alatt. Az európai népek társadalmában otthon tudta magát a magyarság, ki tudott vakarodni vadregényes híréből, s mikor most ezeréves ittlétét fényesen dokumentálta, egyúttal jól végzett munkát, betöltött hivatást, megtett kötelességet is bizonyíthatott. Jogcímet az itt megtelepülésre, az európai kultúrközösségnek teljesített szolgálatot, ami megváltotta a népvándorlásban ittrekedt maradékok sorsától és egy új, egy immár biztonságos magyar évezred hajnalát derítette fel horizontján. A monarchia ernyesztő, gépiesen funkcionáló élete nem engedte fel a tudatba a valóság félelmes közléseit, a búzának kész piaca volt Ausztriában, a nagyhatalmi illúzió közömbösítette a határokon túlról érkező impulzusokat, elszoktunk a problémáktól és a gondolkodástól, mert ezek terhét levette rólunk a központi gyámkodás és a dualizmus hamis képzeteivel mindent elködösítő, habsburgi kormányrendszer. Pedig ami igaz volt a lezárt ezredév vonatkozásában, az elvesztette érvényességét a jövőre. Európa népei nem a millenáris fényben felcsillanó hagyományok, hanem a negyvennyolcas márciusi eszmék folyamatosságát várták tőlünk, s a magyarság nem eszmélt rá arra, hogy az új ezredévben is minden újévet új szolgálattal kell újra megszolgálni. A millennium esztendejében csak a multat éltük át és semmit a jelenből, amely könyörtelenül előírta megmaradásunk feltételeit. Mi egy befejezést rögzítettünk meg életformánkban, egy állapotot kötöttünk meg úgy, hogy új variánsokban tovább nem módosulhatott. Belecsökönvösödtünk a nacionalizmus ezeréves képzeteibe, amelyek a magyar fölény sovén dogmatikájában salakosodtak és szíkesítették meddővé a magyar televényt. Ma már tudjuk ezt, de akkor, a millennium évében senki se sejtette, hogy húsz év sem kell és széthullóban lesz az oly tetszetős szerkezet, csak az erők feszülését éreztük, a nép felgerjedt erejét, mely az ünnep izgalmában a korforduló megrendülésében akkor és hosszú ideig utoljára felbuzdult tettre és alkotásra készen. Ez a hevült, gőzös, tropikus atmoszféra sűrű volt a dús tenyészet csiráitól, de egyúttal paraziták mérgétől is, mely sterilizálta a termékeny magvakat. Akkor azonban csak az energia -potenciálok remegését éreztük, bizalmat, reményt, bizonyosságot és akkor akadhatott olyan pár ember, aki nem kételkedett, hogy ha színházat telepít a pusztaságba, köréje terjed a város és ilyen anyagtalan hatás góca körül valóságos anyagi létezés tömörülhet. Voltak kételkedők is, de a Vígszínház diadalmasan rájuk cáfolt: azóta leomlott az ország, de a Vígszínház megvan, háza leégett, de van, azonosan eredeti önmagával és az idén ötvenéves születésnapját ünnepli léte épségében, megint egy pusztaság magányában, ahol most kezd ocsúdni körülötte a legázolt élet. 186