Budapest, 1946. (2. évfolyam)

5. szám - GENTHON ISTVÁN: A békebeli Pest regényéről

GENTHON ISTVÁN A békebeli Pest regényéről Kákái Szabó György rajzaival Vájjon illik-e néhány mondatba sűríteni regények tartalmát, remekművekét, melyeknek laprengetegén lázasan és önfeledten hajszolja végig magát a szem? Diákember megöl egy öregasszonyt, majd feladja magát — íme a Bűn és bűnhődés banálisnak, semmitmondónak ható sommázata. Az education sentimentalei-é pedig még ennyi se. Frédéric beleszeret egy asszonyba, kószál, szenved és megöregszik. Szabad-e a Boldogult úrfikoromban . . . című, kevéssé és mily méltatlanul kevéssé ismert alkotást, mely írójának egyik legkésőbbi, semmi más munkájához nem hasonlítható remeke, »tartalmi ismertetéssé« silányítani? Mi maradna meg belőle? Két férfi s egy fiatal leány villásreggelire tér be egyik pesti vendéglőbe. Míg ott időznek, nagyobb férfitársaság érkezik átmulatott éjszaka után. Mások is jönnek, rejtélves külföldiek. Valamennyien esznek, isznak, még táncolnak is, lámpagyujtáskor pedig hazamennek. Négy mondatba szorítva léha történetnek látszik, mely mai életünktől és problémáinktól több fényévnyi távolságban pislákol. Ha közelebbről nézünk e regény arcába, mely arc senkire sem emlékeztet, annyira szokatlanul, sőt meghökkentően egyéni, talán közelebb jutunk ahhoz a titokhoz, mely a remekműveket, mint ezüstszínű felhő az ormokat, körüllengi. De ne beszéljünk képekben. Bernáth Aurél pasztelljét festi az író az első lapokra, lomha varjak szállongnak a téli táj felett. A Margitszigeten hárman találkoznak össze, a »borsóvirágszemű« Podolini Lajos, Vilmosi Vilma kisasszony és Kacskovics, a hallgatagon üldögélő, álmatlanságban szenvedő középkorú úriember, az utóbbi Szindbád, Gavallér, Bimy vagy Rezeda Kázmér névre hallgatott más Krúdy-regénvekben s nem nehéz ráismerni benne magára az íróra, mint ahogy némely vértanúságot ábrázoló festmény alakjai közül mosolyogva fordul a néző felé a festő önarcképe. Ügyeiket intézendő, lóvasútra hágnak, de már a terézvárosi templomnál energiájuk megtorpan s mint egymástól elszakadni nem tudó gyámoltalanok, betérnek villásreggelire a Bécs Városához címzett fogadóba. Nemsokára nagyobb férfitársaság vonul be a kocsmába, mely még előző este verődött össze. Vezére Pista úr, más néven az Elnök, ez a kicsit Szilágyi Dezsőről, inkább Falstaffról mintázott hatalmas aggastyán, kinek harsogó shakespearei vitalitását Verdihez méltó zengzetekből hangszerelte meg az író. Vele Jenőke, a »robusztus úriember«, az epés Nikodémi úr. ki olasz származására büszke, a potyázó és gondnokság alatt álló Kriptái. Piac, a »póruljárt zsidó árendás«, Jobrincs, az »esperes« (feledhetetlen alakjának modelljét boldogult Demény Dezsőben vélik felfedezni), Kesthelyi úr, aztán egy meg nem nevezett púpos krakéler s az éjszakai kávéházakban kallódó, százféle női álnéven író »szerkesztő«, ki kaviárt eszik s rá a legolcsóbb szivarokat szívja. Ha hozzátesszük még, hogy Burg báró is ott van a társaságban, a daliás huszárkapitány, ki után egy hordár hatalmas kakast hoz, melyet ő hipnotikus álomba ringat, végére értünk e különös lidércnép felsorolásának, a kakas pedig, melynek Szent Péter története óta végzetes és misztikus szerepe van az emberi gyarlóságokban, ziháló és delejes kábulatával az egész történetet átemeli az álmok megfoghatatlan, szétrezgő világába. Ettől a pillanattól kezdve nem lehet mást tenni, mint bódultan követni az írót. Nemsokára beállít a hazug és nagvzoló borbély, majd a kucséber. ki első 183