Budapest, 1946. (2. évfolyam)

4. szám - VÉSZI ENDRE: Trafikrablók (Elbeszélés)

— Azért, mert nincsen pénzem? — Azért. Nem azért, mert most nincs és nem azért, mintha én anyagias lennék, de mondja csak, mire viheti? Majd javít a főnök úr heti néggyel — az még mindig csak piti. — De nincs úgy. Én másutt is dolgozom. Egy trafikban. Igen. Az öregasszony fél egyedül esténként. Es én ott vagyok mellette. — Mellette? És vigyáz rá? — Vigyázok. Kell is. Sok a bevétel, a bélyeg, a finom dohányárú. — És mit kap ? Nyel és hazudik. — Hármat egy estére. — Hármat? Maga szamár. Háromért? Na várjon csak, várjon . . . Tudja, az nem is hülyeség, hogy maga ott vigyáz, nem is hülyeség. Ebben van valami fantázia. Mondja, mit szólna ... ej, dehát maga úgysem akar megválni a nyomorult proliélettől. Maga a Fortuna-moziba jár, meg a Népbe, meg a Winklerbe és egy-két fröccsöt meginni a kis büdösbe és röhögni egész este a söntésben, hasonlóan éhenkórász barátaival. — Hát maga azt hiszi, hogy nekem nem lenne kedvem . . . — Például? — Például elvinni magát egy kávéházba, ott finoman, elegánsan megvacsorázni és azután . . . — Aztán? — Aztán elmenni egy kis szállodába. — Szállodába? Bolond szegény! A saját lakásába! Mert az is lehetséges. — Lehetséges? — Nézze, üljünk be egy kis borra a Vigadó-vendéglőbe. Ott még táncolhatunk is. Van elég pénze? — Kevés . . . — Majd én fizetek ... ne legyen gondja semmire. Beszélni akarok magával. És benn a bor mellett a leány azt mondja : — Mi lenne, — de tud maga hallgatni? — Tudok. — A fiú izgatott és vörös. Nagyon kívánja a lányt. — Mi lenne, ha én egy este beállítanék a trafikba és kérnék öt Memphist és egy gyufát is mondjuk ... és ez lenne a jel . . . — Mire? — Arra, hogy utánam mindjárt bejön egy . . . egy barátunk és persze álarcosan és pisztollyal a kezében és szépen kirámolná a boltot. Maga most mindent leír és a dolog menne mint a karikacsapás. Még aznap este osztozkodnánk is, megbeszélt helyen. — Várjon csak . . . A fiú tűnődik, aztán lassan így szól : — Az üzlet a Vilmos császár-úton van. Az asszony az övén hordja a bőrtasakot, ahová a bevételt teszi. Az értékbélyegek és egyéb illetékek a kiszolgálószekrény második fiókjában vannak. A finomabb szivarokat a faliszekrényben tartja. Van azonkívül két arany karkötője, melyeket szintén a fiókban tart a bélyegek között és csak este zárás előtt veszi magához. Este nyolc óra után már egész csöndes az utca, azt hiszem negyedkilenc . . . igen, negyedkilenc a legjobb idő. * Egy kicsit nyugtalan és nem tud az özvegy szemébe nézni, az pedig jókedvű és derűs. — Tudom, Tibikém, haragszik a Britannica miatt. Vegyen magának a dobozból. Bejön két öreg hölgy, trécselnek, nyolc óra felé jár az idő. Tibi izgatott. Egyre hevesebben lüktet a szíve. Végre a két nő távozik. — Tudja, Tibi, hogy maga nagyon helyes fiú — mosolyog az özvegy szelíden. — Kár, hogy szegény szülők gyermeke. De azért én is segíteni akarok magán. Azt hiszem, érdemes bizalomra. Tibi fulladtan, hevesen lélegzik, erei megfeszülnek a heves véráramlástól és csak dadogva bír válaszolni. Nyolcóratizet mutat a tőzsdei áruszekrényre szerelt tányérfelületű óra. Az özvegy közeledik hozzá. Erős, átható szagú kölnit használ. Úgy selypít, mint egy öreg csecsemő. — Tibike, melegítse meg a kezemet, nagyon fázom. A fiú engedelmesen, két meleg puha kezébe fogja az özvegy odanyújtott kezét és halálos bánatban dörgöli, közben az órát nézi és kívánja, bár csak hat óra lenne és szökhetne el innen. Gépiesen, nagyokat sóhajtva melengeti az özvegy kezét. — Nagyon izgatottnak látszik. — Kissé kacérrá válik a pillantása az asszonynak. — Nem volt még dolga asszonykákkal? Negyedkilencet jelez az óra. Pontosan ekkor belép a leány, üdén és ártatlanul mosolyogva, öt Memphist kér és egy doboz gyufát, de laposat, nehogy sok helyet foglaljon el a retiküljében. Ez hát a jel. A jel, amelv végeredményben elindít valami rémeset. Tibi szeretne szólni a leánynak, hogy vissza az egész. Végeredményben az özvegy nem érdemli meg ezt az elbánást. És ki tudja, talán még meg is ütik, intene is, de a leány kecsesen kilódul. S ekkor valaki halkan krákog az ajtóban. Nyeszlett, micisapkás férfi és az arca előtt valami piszkos kendő. Ez hát a rabló. Az egész olyan nevetnivaló, olyan komikus, hogy a kifutógyerek megszeppentsége egyszeriben elillan. Marhaság lesz a dologból, jó nagy röhögés, hátbaverősdi. De most megszólal a férfi. A dermedt özvegy érzi : piszkos kendővel az arcán, zsíros micisapkával a fején, belépett a végzet. A végzet, amelyről annyit fecsegtek volt a dohánytőzsde vénasszony látogatói. A pontosan megjelenő végzet. És bármilyen profán, bármilyen köznapiasan nevetséges külsőt öltött, ez bizony a végzet a javából. Ő látogatott el tegnap egy Váci-utcai trafikba, mult pénteken pedig az Aréna-úton járt és ma itt van. Nem, az özvegy nem veszi tréfára a dolgot és biztonságérzetét még az sem táplálja, hogy mellette áll a fiú. — Azonnal takarodjék — rikácsolja esendő félelemmel, — mert ha nem, rendőrt hívok. Rendőr! Rendőr!! — Kuss, banya! — Érdes, borissza hang jön ebből a nyeszlett rablóból. Most Tibi is föllángol : — Takarodjék — ordít —, mert kirúgom. Büdös strici! Az álarcos csodálkozva hallgatja. Ez megőrült?De most a fiú előrelendül, átugrik a pulton és ráveti magát a rablóra. Nem gondolkodik. Az álarcos pedig előrántja zsebében megmarkolt pisztolyát és belelő a fiúba. Valahol a torkán éri a golyó, majd bugyborékolva ömlik a vér. Az öregasszony az ajtóhoz ugrik, de őt is lövés éri. Aztán belép a lány, lecsatolja az özvegy pénzestáskáját. Az álarcos remeg, ideges és fél. — Siessünk — sziszegi. A lány végignéz a földönfekvő szőke fiún, akit elborított immár a vér. »Hülye« mormogja feléje. »Te kis hülye.« S aztán sietnek, sietnek kifelé. Rendőr csak kilenc óra után érkezik. 152