Budapest, 1946. (2. évfolyam)

4. szám - FÜSI JÓZSEF: Lágymányos

Lágymányoson is volt egy gyár, méltón nevéhez : téglagyár, ahonnan a gyors iramban épülő város fogyasztotta a finom anyagból vetett s kiégetett téglát, mígnem az egyre mélyülő agyaggödörben a talajvíz fel nem fakadt s el nem öntötte az egész telepet. A munkátlan maradt helyi kis kapitalizmus már csak egy legendával vigasztalhatta magát a földben maradt haszonért ; eszerint volt itt hajdanán egy gyár, amelynek munkásai oly gonoszak voltak, hogy az Istenharagja (amely kivételesen itt a gazdag gyáros pártját fogta) egy napon példásan meg nem büntette őket, s házastól-gyárastól el nem süllyesztette. Helyén maradt az a tó, amelyet egy darabig Háromházitónak is hívtak, — mert mellette máiháromemeletes ház is épült, — később már csak arról volt nevezetes, hogy — zord eredetét igazolandó —, még az öreg háború előtt nyaranként megszedte a maga gyermek-áldozatait s az emeletes hárrnasház lakói, a terebélyes kispolgár mamák,joggal emlegették Isten rendelését a szófogadatlan gyermekeknek, akik a nádasban buzogányra vadásztak . . . Ez a vidék akkor, a század elején, szinte teljesen lakatlan volt. A Gellérthegy délnyugati lankáját sűrű szőlők borították és barackligetek sorjáztak rajta. Ha a déli nap dühösen és lángolón verte a Duna vizét, az itt lakó kültelki földműves-kertész nép könnyen valami déli tengerparton képzelhette magát. Mert pogány volt ez a nép és a vidék is, mintha az üldözött Vata szelleme itt húzódott volna meg a Duna kiöntéseiben, a Kelenhegy tövében, ahol ősei »átkelének« a vizén és a szent papot, akinek nyelvét nem értették, a Dunába taszították. Nyilván az ő utódaik voltak azok a gyerek-haramiák, akik negyven évvel ezelőtt a legzajosabb rabló-pandúr-életet élték itt a Duna és a Kelenhegy között, amíg meg nem keresztelték újra őket s velük a vidéket is. Régi gyülekezőhelyükre került a Szikla-kápolna, a Gellért-szálló pedig ama melegforrás köré, amelynek tetején telente ropták pogány táncaikat a bandabeliek, s csakis ők, mert a forrás környékéért tudvalevőleg sok véres csata folyt akkoriban ... A Gellért-szálló és a föléje települt régimódi villák tövéből csakhamar átcsapott e lágy talajra is a telekspekuláció s az első gyarmatosok elszaporodását először is a dús szőlők siratták meg, mert nemcsak a Duna vize szorult egyre jobban vissza a medrébe, mint Horatius Baiae-beli gazdagai elől a tenger, de az egyre sűrűdő villák is azon a napon szerettek sütkérezni legjobban, ahol a karcsú szőlővenyigék. Valójában persze arról is szó volt, hogy utoljára, de most már véglegesen civilizálják ezt a vidéket, s népét az egy igaz élő hitre térítsék. Ennek a törekvésnek még máig is megvannak kiütköző nyomai. A szemlélődő tekintet elsősorban a sok templomon, az emeletes zárdákon, papi iskolákon, a merev homlokú adóhivatalon s a kaszárnyákon akad meg. De ide épült a Műegyetem is. Így kötötték meg a vidék lágy talaját, amikor a kultúra bazaltköveit süllyesztették beléje. Ezerkilencszázötben itt nőtt ki a Ménesi-út elején a világhírű Eötvös-Collégium, a párizsi École Normale mintájára s baglyos homlokát azóta is buzgón fürdeti a déli verőfényen. Ablakában állva, hány kollégista gondolhatta magában, s joggal, hogy itt fut át szellemi életünk egyenlítője, tőle lefele minden derűs és szép, de mögötte, a Svábhegy tájékán már az Észak kezdődik, ahonnan telente zúzmarás és csípős szél verődik a kollégium parkjába, sőt a nagykönyvtár keskeny s kerektetejű ablakaiba is. Harminc év alatt befejeződött hát Kelenföld és Lágymányos megtérítése, még az egykori szőlőnevek is eltűntek az utcatáblákról : a Villányi-útból Szent Imre herceg-útja lett, a Ménesi-útból Nagyboldogasszony-útja (hiába tüntették el többször is az új táblát a forradalmár Eötvös-kollégisták!), sőt az egész Kelenföldből — amit kevesen tudnak még ma is —, Szent Gellértváros, intő például az elkövetkezendő nemzedékeknek és erős bástyául a bűnös Pestet fenyegető Szent Gellért-szobor mögé . . . Még néhány év és Lágymányoson nem lesz egy tenyérnyi vizenyős hely, ami eredetét legalább nevében mondaná tovább késő korokban. A Háromházi-tónak már neve sincs, oly kicsi, hogy a békák is csak tisztességből laknak benne, hogy hangjukkal, a széna illatával elegy, egyhangú mélabúval tiltakozzanak az építőipar túlkapásai ellen... 3. Dél már elmúlt. A hőmérők gutaütésre alkalmas időt mutatnak, s a Hullámfürdőben csakugyan a mozdulatlan és mezítelen holttesteknek hekatombája hever; a szuszogó királyi közjegyző nem ír többet ma alá, a végrehajtó is rácsapta utolsó ténykedésének színhelyére a megriadt ajtót, a villamosok degeszre tömődnek a hazatóduló tömegtől, s néhány percen belül a kispolgári jólét annyi asztala terül meg Lágymányoson, hogy abroszuk egybevarrva hosszú szalagként nyúlna le a Dunán egészen Mohácsig . . . Sokan a házak tetején étkeznek : a vízszintes rácsozat párhuzamai mögött úgy ülnek a színes ernyők árnyékán, mint valami óceánjáró fedélzetén, ahol fújatjak magukat a gyönge kis széllel, mely a Duna felől jön s megöblögeti az emeletes házak oldalát, amelyre messzelátszó betűkkel van felpingálva, hogy : Társasház. Ezekből mind több van a vidéken s egyre jobban közelednek egymáshoz. A kihúzott töltések mentén épülnek s geométriai szigorral jelzik, hogy milyen lesz majd Lágymányos, ha valami közbe nem jön. Akkorra talán az antik építkezési modornak egynéhány emléke is eltűnik innen : azok a vályogviskók, amelyek a szegény, földhözragadt nép kényszerű tanyázóhelyeinek álarcában az egykor errefelé is divó ősi sztyeppe-kultúra nyomait őrzik. Lakosaik most gyárak udvarán üldögélnek és mázas csuporból kanalazzák a híg levest. Aztán sipkájukat vagy kendőiket szemükre húzva végigdőlnek a palánk tövében s ott alszanak egy verset, amíg a gyári kürt megint fel nem serkenti őket. A gyerekeik közben ellógnak horgászni a holt Dunaágban, ahol a legdrágább fürdőjegy is olcsóbb a világ valamennyi fürdőjegyénél. Idejárt a Lipótvárosból, a század elején, egy finom literátorunk Tacitus Germániáját olvasni, hogy e vad, árterület zsombékjai közt megelevenedjenek neki latin szerző marcona harcosai, amint a teutoborgi erdők mocsaraiból kicsapnak a fényes páncélzatú római katonákra . . . Ma már e pallérozott környékű tavon megvadult vitorlások cikáznak egy ittrekedt kotrógép körül. Ez a hatalmas vízi szörny azzal a pár nádszállal, amit a gyerekek nem érnek el, a dunai ősromantikának egyik utolsó romja Budapesten : úgy rozsdásodik itt, mint egy lehullott meteorkő, mint valami ókori állat megfeketedett csontváza . . . A nagy déli csöndben a csónakok nyikorgása hallik, a Műegyetem szélkereke lágyan forog. Aztán lassan roppan a déli nyugalom, s a délutánt egy iszonyúan hosszú tehervonat vezeti be, amely az összekötő vasúti hídon zörög át. Dunántúlra megy, amerre, ha valami szabad, legszabadabb a külkereskedelmünk útja... Alatta, a holt Dunaágban, szigorúan, a legszigorúbban tilos a fürdés. Pedig néhány évvel ezelőtt még ide járt ki Budapest egész proletár népe, Kelenföldtől Angyalföldig bezárólag. Négy óra. Az utcák sarkain pilledt tömegek legyezik magukat, villamosra várva, hogy elvitessék magukat valami olcsóbb, de mondén fürdőbe, mert ekkorra a Gellért-fürdő csupa pestiekkel telik meg. Hét óra tájt enyhül a forróság. A Gellért-hegy padjai megtelnek szerelmes-148